László-Bencsik Sándor:

Jöjjön vissza, tanító néni!
László-Bencsik Sándor írása magyar anyanyelvünk állapotáról – magyar anyanyelvünk védelmében

Népszabadság 1997.04.26. 17,18.o.

Nyelvtörvényt követel számos honfitársunk, szigorú törvényt a magyar nyelv védelmére. Igazságuk epénél is keserűbb: talán még sohasem volt olyannyira veszélyben az anyanyelvünk, mint korunkban. Csak hát lehet-e egy tökéletlen törvényre bízni az oltalmát? Tökéletes törvény úgy sincs, a paragrafusokról meg sokkal inkább a hurok jut az ember eszébe, nem a mentőöv. Megoldást ígér, ha tilalomfákat kezdünk állítgatni? És jöjjenek a cenzorok, a csőszök, a följelentgetők, a nyelvügyi dandártábornokok a kincstári kancsukákkal? És egyáltalán: lehet-e parancsra szeretni? Lehet-e törvényt szabni a megújulásra? Ugyanakkor az is igaz, hogy az ember fia fél. Fiatalon nem ismerte a félelmet, most tanulja. Cudarul rossz tanuló. Meg fog bukni. De annyit azért már tud, hogy ne a szavaknak higgyen, hanem a tetteknek. Ne a virágoknak, hanem a gyümölcsnek. Kell-e mondanom, miért?

Vogul gyerek rucskája

Rokonlátogatóban jártam egyszer az Ob és az Irtis partjainál, a vogulok és osztjákok között. Még az ántivilágban, 1984 telén. Kaptam tőlük ajándékba egy ábécéskönyvet. Abból idézek most néhány töredéket, megmutatni, hogyan tanultak anyanyelvükön írni és olvasni a vogul kisiskolások. Íme: „A mi rogyinánk a Szovjetszkij Szojuz. Moszkva a mi rogyinánk sztolicája. A Szovjetszkij Szojuzban sok zavod és fabrika van...” És mi van egy vogul kisgyerek szumkájában? Knyiga, tyetragy, rucska, karandas, penal... Ő maga piszmót ír, apja gazetát olvas, anyja a fabrikában koftákat és fartukokat varr. S így tovább. – Hát nem ragyogó? Még ragyogóbb, ahogyan mindezt szovjet-oroszul még ideologizálták is: „A vogul nyelv nem alkalmas arra, hogy a fejlett társadalom viszonyait, a modern élet bonyolult rendszereit visszatükrözze, illetőleg megfogalmazza. Képtelen arra, hogy a jelenkori civilizáció fogalmait kifejezze...” Nos, amiről ez a sánta és alattomos ítélet nem szól, az éppen a saját nyelvfejlődés kibontakoztathatósága. Amit meg leplezni igyekszik, az a tervszerű, módszeres eloroszosítás. A nyelvi genocídium. Kinek fáj?

Amikor II. József császár 1784-ben megkérdezte a legfőbb magyar urakat, alkalmas-e a magyar nyelv arra, hogy Magyarország hivatalos nyelve legyen, Pálffy kancellár így foglalta össze az egyöntetű válaszokat: Nem alkalmas, ezért is folyik itt a törvénykezés latinul. Ezek után rendelte el a császár 1786-ban, hogy a latint mint holt nyelvet ki kell küszöbölni, helyébe az ország hivatalos nyelvéül a németet mint a birodalom nyelvét kell állítani. Tanultuk, hogy halála előtt ezt a rendeletét is visszavonta, és hogy az egész ügyben a végső szót tulajdonképpen a magyar nyelvújítás mondta ki, a mi javunkra és az emberiség üdvére. Az a gyanúm azonban, hogy mi, magyarok sem történelmünket, sem nyelvünket nem ismerjük igazán jól, és erről a nyelvújításról is alighanem azt tudjuk legkevésbé, amit kiváltképp kellene. Mint azt, hogy a magyar nyelvújítás is egy nagy európai szellemi áramlat egyik hajtása volt, s közvetve-közvetlenül a felvilágosodás szülötte. Vagy azt, hogy az egésznek nem volt semmilyen nacionalista bűze, sőt kimondatlanul is a nyelvek egyenjogúságát szolgálta. Meg azt, hogy a magyar polgárság kiformálódásában milyen jelentős szerepet játszott ez a nyelvújítás is, s hogy enélkül bizony, meglehet, a német lett volna – maradt volna – a hazai polgárság nagy többségének köznapi nyelve.

Most pedig tegyünk egy képzeletbeli próbát: mi történne, ha valami bolond szél támadna s kifújná agyunkból a nyelvújítás szavait. Csak néhányat említek meg itt, pusztán a példa kedvéért: eszmecsere, fogalom, irányzat, állam, társadalom, érdek, forradalom, ipar, gyár, műtét, értelmiség. A színház is, a színésznőkkel, színészekkel, szerepekkel, díszletekkel, függönyökkel és egyebekkel együtt. Aztán személyiség és keresztmetszet, öntudat és művelődés, gyógyszer és hullaház... És így tovább. Nagy bajban lennénk hirtelen. Kínunkban esetleg latinul kezdenénk értekezni újfent, illetve németül, avagy modern módra angolul, netán mindezek kevercsén. Közben azért eltűnődhetnénk azon is, hogy annak idején ki mindenki vállalt kisebb-nagyobb részt a szóteremtésekben. Még Kossuth is, Széchenyi is. Vajon ma a köztársasági elnök nekilátna-e, hogy új kifejezést alkosson például a magyar szövegkörnyezetben olyannyira nevetségesen hangzó ombudsman helyett? Mindez már a múlt. Most jelen idő van. Hanem erre a jelenre mégis lehetetlen Adyt nem idézni: „...hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvajnyelv miatt.” (Van-e magyar nyelv? – 1910)

Itt vannak a merániak

Falu végén kurta kocsma. Ajtajának üvegére kézzel pingálva: HÁZI ICE CREAM TÖLCSÉRBE KAPHATÓ! A falu a világ végén van, ahol a madár se jár. Angolul fagyizó vendég se. Egy hazai bulvárlapfélében látom: Topon a show-biznisz! Nonstop performance a Dancing Hallban!... Ki-ki folytathatja. Tessék hozzá végigsétálni az utcákon, bekapcsolni tévét, rádiót, lapozni a lapokban, hallgatni bárhol, hogy mit és hogyan beszél ez a millecentenáriumos népség. Aztán csendben eltöprengeni afölött, hogy milyen furcsán viselkednek szövegeinkben ezek a betolakodó szavak. Hát nem éppen úgy, mint egy meghódított országocskában a leigázó gyarmatosítók? Akikre a helyi törvények egy kicsit se vonatkoznak, viszont a hozott sajátjaik a bennszülöttekre igencsak szigorúan. És a jól megnevelt őslakók szolgai alázattal s kínos gonddal ügyelnek is eme hódító szók helyesírására és kiejtésére, miközben saját nyelvük szabályait nyeglén megszegik.Hanem hát micsoda nyelv az, amelyiknek egyik részét magyarul lehet mondani, másik részét az ettől teljesen elütő angol (amerikai) ejtés szerint kell? Micsoda nyelv az, amelyiknek egyik részét a magyar helyesírás szabályai szerint kellene írni, másik felét meg a világ legfaramucibb ortográfiája szerint kötelező? Miféle nyelv? Félmagyar-félangol? Posztmagyar habarék? Majomidióma? Pidgin-hungenglish? És tessék mondani, mely iskolában tanítják ezt az izét?

Az angolt meg kellene végre tanulnia minél többünknek. Nagyszerű lenne. Ez egy. Magyarul a magyaroknak tudni kell. Tökéletesen. Ez kettő. Vagyis ez két különböző és önálló nyelv.Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem sértő és megalázó a nyelvi alávetettség is. Mégsem azért kellene fölszámolni ezt a képtelen helyzetet, mivel valakinek fáj. Hanem azért, mert annyira torz, annyira természetellenes állapot, hogy egész egyszerűen muszáj csinálni vele valamit. Magyarítani kell, mondták ki hajdan a nyelvújítók. A nyelvnek ugyanez a parancsa ma is, és talán nem süket itt még mindenki. Hanem mondani könnyű. Megharcolni és véghezvinni Kazinczyék idején sem volt egyszerű, de ma százszor nehezebb, ezerszer bonyolultabb. És sokkal több minden kellene hozzá. Mindenekelőtt olyan rátermett közösségek, amelyeknek az értelem a lobogójuk, s nem az indulat.

Egy-két tucat idegen szó okoz ekkora gondot? Néhány száz? A mennyiség önmagában még nem perdöntő. Sokkal inkább az, ahogy ezek rátelepednek az egyes területekre, s magukhoz ragadják mindenütt a vezérszólamot. Vagyis szerepük és gyakoriságuk. Viszont éppen ezért száz, jogaiba visszahelyezett magyar szóval itt már ütközetet lehet nyerni. Harminc új magyar kifejezéssel meg csatát.Háborút még ezzel sem.

Megkerülhetetlen a kérdés: van-e összefüggés az angolszász szavak jelenkori inváziója és a magyar nyelv gyorsuló romlása között? Akként igen, hogy ez nem előidézője, hanem katalizálója lett a kórnak. Nem okozója, hanem fokozója. Ami nem afféle dolog, mint a hólyagos himlő, amelyen idővel túlesik az ember, s legfeljebb a ragya marad utána, ez az ártalom már a nyelv szövetét roncsolja, rendszereit kezdte ki – immunrendszere már nem is működik –, a gyökerekig hatolt.

Nincsenek, nem is lehetnek illúzióim, tudom, nem fog változni semmi, nem fordul jobbra semmi. A magyar nyelvnek nem lesz itt semmilyen reneszánsza.Nem lesz itt semmilyen magyarítás, se jó, se rossz. Az anyanyelv szerelmesei nem fognak műhelyekbe gyülekezni, s a magukra maradt próbálkozások tétova szavai szárnyatlan maradnak. És Magyarországon ma nincs olyan televízió, nincs olyan rádió, sem országos napilap, sem rangos folyóirat, amelyik bátran és következetesen merné és tudná vállalni a magyar nyelv valódi szolgálatát, minden közügyét, közbaját. De hát ki ne tudná, hogy a magyar nyelv nem hoz extraprofitot senkinek. Magyarul nincs benne biznisz.Viszont változatlanul királyunk marad a Disznófejű Nagyúr. – Ismerjük régről, ő az, aki ül az aranyon és vigyorog. Udvarában népes lovagrend sertepertél, mint a hajdani merániak. És amíg ők regnálnak rajtunk, addig itt project lesz, design, portfolio, talk-show, franchise, marketing management, public relations, shopping, sponsor, popcorn, mountain bike, unplugged és baby-sitter, challenger-day és extasy, meg hunguestek lesznek seregnyi társukkal együtt. Idevág egy mélyvidéki példa is: egy szippantásra szakosodott kft. a Three Cowboys nevet vette föl. Vajh miért? Félanalfabéta vezérüknek természetesen manager a titulusa. Miért ne? Hasonló példákat tízezrével találhat bárki a telefonkönyvekben.És burjánzik a beszédzavar, terjeng a hangzavar. Pongyola hangképzés van, nyegle hadariság, merevajkas-zártszájas beszédmód, málészájas nyammogás, sisegés, nyökögés, pöszítés van. Valamint országos méretű orrhang.

Rokkan már nyelvünk karaktere is. Összezavarodóban a magyar hangsúlyozás rendje, értelmes módja. És főként az értelmiségiek sokasága veri szét a szót esztelenül, élükön jó néhány színésznővel, színésszel, sztárral, nyomukban a majmolók tarka seregével. A fene se érti, miért rakják fordítva a hangsúlyt: üdülőHÁzak, felSZÓlaltam, szürke SZAmár... (Íme, e módnak egyik fattyúhajtása: Mi nem LEBbeztünk fel!) És oly becses mellékhangsúlyaink teljesen eltűnőben vannak. Közben mind többen akadnak, akik egyáltalán nem hangsúlyoznak semmit, csak nyomják a szöveget egyhangúan, tagolatlanul, íztelenül. Tisztára gépbeszéd.

Terjed, félelmetesen terjed a tán legundokabb nyelvi rontás, a kunkorítás, azaz az éneklősen, affektálva felkapott és elnyújtott mondatvégek, szóvégek modora, a selyemzsinór-suÚTTY stílus. – Egy szomorú kérdés: Miért éppen a nők, miért éppen a tanult hölgyek beszéde rondul-torzul ily módon? Miért csinálják? Van, aki érteni véli: Jaj, mert ez olyan elit, mondja egy bódult csitri és nyihogva megy a minta után. De dívik ez a módi a feminin jellegű férfiak közt is.

Pilátust játszik az állam

Fokozatosan minden összezavarodik. A politikusok s egyéb főemberek vezérletével boldog-boldogtalan összekeveri az akit az amellyel, a ban-bent a ba-be raggal: Politikai erő, aki – Választópolgár, amely... Bementem a hivatalban – Elaludtam a tanterembe... Az efféle zagyválás is mind szélesebb körben szokásos: Megállapodtunk arról – A meginvitálást szétpostázzuk a fiatalság felé – A pénzeszközöket beinvesztáljuk a projektnek...Tolvaj népség a mienk, már saját hangzóinkat is lopjuk. Hosszú í-t szinte nem is hallani már, elveszőben az ő, az ű, az ú, újabban a hosszú ó is. Mind kevesebben mondják ki a kettőzött t, l, g, r, b hangokat, de fogyóban szinte valamennyi. Egyre furcsábban hangzanak a szavaink: sirok, hizik, agály, Miklos, korekt, kakukol, lugos sör, most halotam, drága halotam... (Bár kerül példa az ellenkezőjére is: a döntést elódázták. Vagy régi kövületként a kőrut meg a kőrözött.) Pedig nyelvünk egyik gyönyörűsége éppen a rövid és hosszú hangzók változatosságából ered, és jórészt ennek köszönhető – nemcsak ennek persze – különleges zeneisége, ritmusa, költészeti készsége, játékossága s pompája. De mi lett mára ebből is? Meg lehet próbálni, hogyan hangzik ily posztmagyar módon például egy jól ismert Weöres Sándori verssor: Öszi éjel izik a galagonya...

Rohamosan szegényedik a beszélt magyar nyelv szókincse is. Sajnos az irodalmi is. Hallgatom a középiskolásokat, az egyetemistákat, elszomorítóan szószegények. Hallgatom a politikusokat, a bürokratákat, elképesztően szószegények. Hallgatom a felső tízezer tagjait, a gyorstalpalt parvenüket, valóságos nyelvi koldusok. Hallgatom a városi köznépet, a kispolgárok és lumpenek hadait, a nyelv nincstelenjei. Lehet, az utódaink már meg sem értik majd Arany Jánost?A rákfene intézményesült és röhög a markába. Az állam meg Pilátust játszik, valahány keze van, mindet mossa – nem ügye, nem dolga a nyelvünk. Miért is lenne? Még csak megadóztatni sem lehet, sem kiárusítani. Nem piacképes. Különben is ott vannak a nyelvápoló mozgalmak, vannak körök, egyesületek, versenyek és nagy-nagy-nagy tanácskozások, övék az illetékesség.
Mi több, a Kincstár csurgat még nekik is némi aprópénzt, ezzel aztán ki is van pipálva odafent a téma. Emitt meg hiába vannak mégoly nagyszerű emberek mégoly nagyszerű közösségei, hiába van bennük a misszionáriusok lelke, hiába a tudásuk és hiába van százszor is igazuk, be vannak rekesztve saját köreikbe, mint valamiféle gettóba, s nem tudják áttörni a harlemi ricsajt. – Csak sárkánynak érdemes lenni Magyarországon, mert itt ellopják a Szent Györgyök lovát, mindig ellopják, mindent ellopnak, pénzt, paripát, fegyvert, lándzsáját is kiravaszkodják a kezéből és fakardot nyomnak a helyébe.Ám amit legkevésbé lehet megérteni, az az, hogy miért lapítanak, miért hallgatnak az írók, a közírók. Ebben a nagy hallgatásban végre megvan a nagy magyar szellemi egység? Mit nekünk Hekuba? Pedig ha én száz derék honi tollforgató lennék, már holnap összeszövetkeznék, s bele is vágnék az együttes nyelvjobbításba, és nem lenne többé gondom az önbecsüléssel. Vigyázó szememet közben másokra is vetném, hisz több nép nyűglődik a miénkhez hasonló nyelvi gondokkal, a híres nagy nemzetek közül is, és Párizsban újra érdekes dolgokat kezdenek írni.

Elhíresült munkás-olvasótáborunkban, Gárdonyban az egyik barátom így tette föl a kérdést: Boldogabb lesz-e az ember, ha szebben és tisztességesebben beszél magyarul? Nem, attól még nemigen lesz boldogabb. De egyenesebb lesz a gerince, büszkébb az öntudata, nemesebbek az érzelmei és tisztábbak a gondolatai. És szárnyalóbb az éneke.

Ott hangzott el ez a keserű kérdés is: Megérdemli-e az emberiségnek egyik legősibb gyökerű és egyik leggyönyörűségesebb nyelvét az a nép, amelyik ilyen komiszul bánik vele? A kérdés persze rossz, meg sem válaszolható, de hogy a komiszságnak és nyegleségnek a következményei egyre riasztóbbak, az bizonyos. Szomorú jövőt sejtet itt minden.Rémeket látnék? Aligha. Bár gyakran és régóta hangzik, főleg az emeletről, hogy a magyar írók mindig hajlamosak a borúlátásra. Ők ezt mondják. Én meg azt mondom, bolond ember az, aki akkor kezdi félreverni a harangokat, amikor a falu már porig égett.

Fogadjunk, a gyújtogató azt fogja mondani, hogy nincs is itt semmiféle tűz.

De akármi van és akármi lesz is ebben az országban, le kell-e, le szabad-e mondanunk arról, hogy megújuljon, megjobbuljon a magyar nyelv?

Jártam negyvenötben egy Tisza menti kis faluban, ahol a harcok után jószerint csak romok maradtak. A túlélők közös erővel elsőnek az iskolát építették újjá. Ők még tudtak valamit, amit mi már elfelejtettünk.

Hatodik évem betöltése után nevelőszüleim beírattak a helybeli állami elemi népiskola első osztályába. Egyik tantárgyunknak beszéd- és értelemgyakorlatok volt a neve.

Tanító nénink szelíd, cicomátlan asszony volt, de keményen fogott minket, félvad csikókat. Megszidott, ha tökéletlenkedtünk, megdorgált, ha csúnyán írtunk, megbüntetett, ha rondán szóltunk. Bármilyen szigorú volt is, nem féltünk tőle, mert szerettük. És nem csoda volt, hanem hétköznapi valóság, hogy annak a sok egyruhájú proligyereknek, annak a sok szegényszagú parasztgyereknek a száján teljességgel kivirult az anyanyelv. A jobb módú sarjakén úgyszintén. Szépen és tisztán tudtunk szólni mindannyian – ám ez volt a természetes, ez volt a minimum –, csengő hangon és romlatlan értelemmel. Ott volt hozzá előttünk az élő minta. A mi tanító nénink szavai valósággal világítottak, s bármit mondott és ahogyan beszélt, tudatunkban máig megmaradt.Mindaddig, amíg a magyaroknak iskoláik lesznek, addig bízni lehet. És amíg igazi tanító nénik lesznek, addig nagyon lehet bízni.

Csak vajon tudnak-e még a pedagógusok pedagógusok lenni?

Muszáj bízni. Bízni, hogy talán nemhiába sóhajtozik az ember: Jöjjön vissza, tanító néni! Jöjjön vissza, és tanítson meg újra gyönyörűen írni és helyesen szólani. Jöjjön vissza és támassza föl bennünk a szépség és az értelem kultuszát! Hogy a mi egyedülálló nyelvünk is visszanyerje erejét és fényét, visszakapja a rangját, mert jóformán ez az egyetlen anyai örökségünk, ami még megmaradt nekünk.

Mi pedig mindenekelőtt mentsük meg az iskolákat és óvjuk meg külső és belső kártevőitől.

Van más lehetőségünk?

 

Regál rá: Szabó György: LEVÉL egyetlen birtokunk elherdálása ellen (Népszabadság 1997.05.03.)