Huszonkét évesen robbant be a magyar kézilabdasportba Varga István.
1965-ben úgy játszott szikrázó, kemény mérkőzéseket BEK-ben, hogy
előtte nem is volt az élvonalban! A Budapesti Honvéd színeiben úgy
került a mély vízbe, hogy előtte egyetlen percet sem játszott NB
I-es klubmérkőzést — és 1966. március 16-án már a címeres mezt is
magára ölthette a franciák ellen. Azóta két olimpia és két
világbajnokság magasztalt és szidott hőse…
Legendák keringenek vargabetűs pályafutásáról. Debrecenben „szobra
van”, bálványként imádják. Tízezren (!) is éltették már egy-egy
parádés alakítása után hazai klubmérkőzésen. S leghálásabb közönsége
jelenlétében búcsúztatták el a válogatottól 1978 novemberében a
Debrecen Kupa ’78 nemzetek közötti torna döntő mérkőzése előtt.
Volt egyszer egy „szuperéve” is…
— Mikor kezdtél kézilabdázni?
— Tizenhat évesen, akkor Abonyban éltem.
— Most, harmincöt évesen, hogy gondolsz erre az indulásra?
— Megszállottságom kezdetét jelenti. A kézilabdát, eddigi éveim
értelmét. A sportot, ami éltet, amiért megőrülök.
— S a siker, a népszerűség?
— Én mindig győzni akartam! Ez hajtott, űzött konokul, ezért
soha nem kíméltem magam, ezért bármi árat vállaltam, ezért szenvedni
is tudtam.
— Most mit érzel?
— Kínlódom.
— A búcsú miatt?
— Igen.
— Melyik évre emlékszel a legszívesebben?
— 1975-re… akkor minden összejött! Harminckét évesen ismét a
csúcson voltam.
— Mi volt a legszebb?
— Két év után ismét magyar válogatott lettem! A Debreceni
Dózsával bajnokságot nyertünk, 294 gólt dobtam, ami abszolút
gólkirályságot jelent. Az év játékosa lettem, Montrealban döntőt
játszottunk. Világválogatottban szerepeltem Dortmundban, és ebben a
csodálatos esztendőül minden tornán, ahol játszottam, gólkirály
voltam.
— Mit sajnálsz a legjobban?
— Montreal kivételével minden jelentős világversenyen egy gólon
csúsztunk el az aranyéremtől. Soha nem lehet már visszahozni!
— Bombalövéseidről lettél híres…
— Erős a jobb alkarom. Nemrégen, repedt csonttal is 180
kilogrammos „erőt” szorítottam…
— Később mégsem a bombáktól, hanem a sorfal melletti, elhajlásos,
repülő lövéses szabaddobásaidtól rettegtek (és rettegnek) a kapusok.
— Rájöttem, hogy nem kell mindent ész nélkül eldurrantani.
Próbáltam az erőt, a technikát és az észt ötvözni. A góllövést is
lehet cifrázni, és minden lövésnek külön koreográfiája van.
Világszáma: a repülőlövés
— Ennek a repülőlövésednek mi a titka?
— Amíg kiformáltam, sok időbe tellett. Legalább fél évig
gyakoroltam, sokszor egyedül maradtam edzések után, s dobtam,
dobtam, dobtam. El kell hajolni, repülni a sorfal előtt, hogy
megpillantsam a sarkot vagy a rést, s akkor kell indítani a labdát.
De talán ennél is fontosabb, hogy a védőkkel, a kapussal el kell
hitetni, beléjük kell szuggerálni, hogy mit akarok, és amikor már
rettenetesen várják az irtózatos lövést, amikor már rongykupac az
idegrendszerük, akkor kell dobni, és egészen máshová, egészen
másképpen, mint ahogy az még abban a pillanatban is várható.
— Mit érzel ilyenkor?
— Azt, hogy azonnal kirobbanok a pályáról, felrepül velem
mindenki, az egész aréna, kiszakad belőlem minden feszültség egy
pillanat alatt. Hát van annál nagyobb, szédítőbb boldogság, mikor
például a jó öreg Penu két ököllel veri a padlót, toporzékol
dühében, és úgy érzi, megnyílik alatta a föld, mert tudta, várta,
hogy rádobom, érezte is, hogy hova lövöm s mégis becsaptam,
megvertem, megint legyőztem.
Amikor a tüzet a vízzel házasítják…
— Azt mondják rólad, hogy szeretsz a közönségnek játszani.
— A közönség el is várja ezt, és én ezt meg is teszem a
közönségnek, mert megérdemli!
— Fegyelmezetlenség árán is?
— Utána restellem is magam. Akkor szoktam sziporkázni, ha biztos
nyerésre állunk. Nem tagadom, nemegyszer megcsináltam azt, hogy a
kapunak háttal dobtam be a büntetőt, mert a közönség már őrjöngve
követelte: „Fordulj meg! Fordulj meg! Fordulj meg!”
— Harmincöt éves vagy…
— De még bírom erővel is! Legutóbb Kabán egymás után három
futballmérkőzést játszottam zsinórban, és másnap edzettem és játékra
jelentkeztem. Azt hiszem, a legnagyobb baj az, hogy nálunk harminc
év után már öregnek kiáltják ki a játékosokat, s ez nemcsak a
kézilabdára áll. Addig-addig mondogatják, míg végül már az ember is
kételkedni kezd, titokban már lesi magát, méricskéli rezdüléseit;
mételyezni, rágni kezdi belül valami láthatatlan kór.
— Sértettnek érzed magad?
— Csak az bánt, hogy nem játszhattam minden mérkőzésen ezen a
debreceni tornán. Tudom, hogy olyan dolgokat követtem el korábban,
amelyek nem méltók hozzám, s ez is beleszámít. De már nem akarok
régi sebeket felszakítani, régi, hosszú vitákat folytatni. Búcsúzom.
Búcsúztatnak. Végleg.
„Nem hiszik el, hogy ingyen csinálom…!”
— Egyre gyakrabban hallani, hogy a város tömegsport-rendezvényein
te viszed a prímet. Miért csinálod?
— Mondtam már: élek-halok a sportért. Ráadásul szeretem a
gyerekeket, a fiatalokat A montreali olimpia után mindenhová
elmentem, ahová élménybeszámolóra hívtak. Egy év alatt legalább 150
helyen megfordultam. S egyértelműen kiszűrtem a beszélgetésekből,
hogy igény van a tömegsportra, csak törődni kell vele. Foglalkoztam
a szabad idő hasznos eltöltésével, amibe még az is belefért, hogy a
levegőre milyen öltözékben küldjék ki a csemetéket. A fényesudvari
lakótelepen jégpályát csináltunk a gyerekekkel. Most arra készülünk,
hogy létrehozzuk a lakótelepi sportegyesületünket. A Hazafias
Népfront megyei bizottságában tömegsportfelelősként dolgozom,
társadalmi munkában. Sokan nem hiszik el, hogy ingyen csinálom.
— De hát ez rengeteg idő!
— Valóban, de örömmel teszem, nem fáraszt, kedvemet lelem benne.
Nem érzem, hogy ez munka, és ami a legfontosabb: látom értelmét és
eredményét.
— Mit szól ehhez a család?
— Gyerekeim is gyakran velem jönnek, és a feleségem is partner,
biztat, hogy nyugodtan csináljam. Jöttek már hajnali négykor is
értem a KISZ-esek: „Pista, jó lenne, ha kijönnél a pályára, mert
kell a segítség.” Én pedig kocsiba ültem, és mentem. Miért ne…
*
A televízió jóvoltából az egész ország láthatta Varga István
búcsúját a nemzeti válogatottól. Kézilabdasportunk történetének
egyik legnagyobb és legtöbbet vitatott egyénisége búcsúzott sok
ezrek szeme láttára.
Varga László
Fotó: Harmati János
