Az emlékeken vitatkozni nem lehet. Ha valaki úgy emlékszik, hogy
a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata a Debreceni Dózsa 1975-ös
bajnokcsapata, akkor az úgy is van. Számomra legalábbis így van. És így van még néhány
tízezer ember számára, akik legalább egyszer láthatták ezt a csapatot a pályán, a
Dózsa-kisstadionban.
Számomra a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata
örökre a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnokcsapata marad. Pedig az 1975-ös
bajnokcsapatot nem is láttam játszani soha.
Egy alföldi kisvárosban voltam gyerek, ahol nem volt kézilabda, és a
sport se igazán érdekelt. Míg egyszer valami csodát nem láttam.
Talán 1976-ban történt. Teljesen véletlenül feledkeztem ott a tévé előtt. A
Debreceni Dózsa játszott egy szláv csapattal. Nem emlékszem az ellenfélre, nem
emlékszek szinte semmire az egész meccsből, csak egy Varga Pista-hetesre, amiből annyit lehetett látni, hogy
csinál egy lövőcselt, majd sarkon fordul, és indul vissza a saját térfelére. A
kapus meg csak állt, várta a lövést (csapattársai integettek neki, hogy szedje már ki a
hálóból a labdát), a riporter értetlenkedett, hogy hogy került a labda a kapuba,
és csak a lassítás mutatta meg azt a hihetetlen csuklómozdulatot, ami a kar
mozgásával ellentétesen test mellől ellőtte a labdát. Ha nincs lassítás, a mai
napig sem tudnám, mi történt bő harminc esztendeje.
És persze akkor még nagyon sok minden történt azon a pályán.
Az antik tragédiák felemelő katarzisa járta át az embert (és nem csak akkor) a
Dózsa játékát, azt a
csapatot nézve. Nem kellett még kicsit sem szakértőnek lenni, hogy érezzem:
csodát látok, valami tökéleteset, aminél magasabb szintre jutni nem lehet.
Másképp lehet csinálni, de tökéletesebben, több örömmel, játékkal nem. Akkor ott szinte
egész későbbi életem eldőlt. Elkezdtem kézilabdázni – kézilabda csapat híján
először magamban, az udvaron gyakorolva, majd
pár év múlva, akkor már középiskolásként, a város induló csapatának
alapítótagjaként. Emlékszem, egy egész kéthetes téli szünet
ment rá a gimnázium tornatermében a felemáskorlátot sorfalnak használva, míg
megtanultam a Varga-féle elhajlásos-elvetődéses szabaddobást úgy-ahogy
megcsinálni. (Egyetlen időntúli szabaddobás gólomat is így lőttem.) Majd Debrecenbe
jöttem továbbtanulni (a koliszoba falán a kiírás: „Pista, te vagy az Isten!”), itt alapítottam családot, itt élek, itt dolgozok
negyedszázada. Minden ott dőlt el azon az 1976. évi tévémeccsen.
Erről a csapatról, az 1975-ös bajnok Debreceni Dózsáról és
legkedvesebb játékosaimról szól ez a honlap. Mert ma az internet világában nem
találni róluk szinte semmilyen információt az interneten. Pedig ők még mindig
nagyon sokunknak nagyon fontosak. Igyekszek összeszedni mindent, ami hozzájuk
kötődik: a meccsek eredményeit, az újságcikkeket, interjúkat, képeket,
hangfelvételeket, Mindent, ami fellelhető, összegyűjthető. Egyelőre csak a magam
gyűjteményéből, majd könyvtárakból. Ha valakinek vannak idekapcsolódó anyagai,
és elküldi nekem, azokat
örömmel fogadom, és felteszem a honlapra. Ha tévedéseket tartalmaznak az itt
olvasható szövegek, és felhívják rá a figyelmemet, szívesen kijavítom. De egyelőre nem akarok krónikás lenni, nem akarom a
játékosokat, vezetőket megkeresni. Talán egyszer később. Mert érdemes lenne
mindent összegyűjteni, és három évtized távlatából megérteni, hogy az a csapat,
amelyikben a világ legjobb játékosai közül többen is játszottak (minimum Varga
és Süvöltős, majd a kupagyőztes csapatban már Hoffmann is), miért csak egyszer nyert bajnokságot, miért indult fokozatos
hanyatlásnak az 1979-es MNK kupagyőzelem után, és miért szűnt meg 1998-ban. Jó volna
tudni, mi igaz azokból az anekdotákból, sztorikból, amik a csapathoz, a
játékosokhoz, a szövetség, Faludi és a Debreceni Dózsa kapcsolatához, bíróverésekhez,
ugratásokhoz, a debreceniek válogatottságához stb. stb. fűződnek.
Talán egyszer ezekre is sor kerül. De egyelőre csak gyűljenek
az emlékek! Mert volt egy csapat, amelyik megérdemli, hogy soha se felejtsék el.