A sportban nem ritka, hogy egy játékosból sportvezető lesz. Ez történt Gottdiener László esetében. A balkezes jobbszélsőtől a kapusok bizony rettegtek, hiszen nagyon erős lövése volt. Az ellenfelek is nemegyszer kékfoltosan mentek a mérkőzés végén zuhanyozni.

„1967-ben az Építők csapatából igazoltam a Debreceni Dózsába. Tizenkét éven át játszottam az NB I-es együttesben. Tagja voltam a diadalmenetnek, amely a hetvenes évek közepétől tartott 1980-ig. Felejthetetlen emlék a bajnokság megnyerése és a közönség önfeledt ünneplése. Játékos pályafutásom során végigjártam a válogatottság lépcsőfokait. Az ifjúsági, junior, felnőtt B után nyolcszor szerepeltem az A együttesben. Hogy miért nem többször? Ez a kérdés számtalanszor átvillant az agyamon. Tulajdonképpen a család és Faludi Mihály személye volt a kulcspont, amiért lemondtam a kerettagságot. Nejem a Dózsa székházban dolgozik. Egy fiú és egy leány gyermekünk van. A sportolás mellett elvégeztem a főiskolát.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz könnyű feladatom. Elődöm, Molnár Tibor elvtárs hosszú időn át vezette a lila-fehéreket, sok szép sikert elérve. Most már úgy gondolom, látom, nehezebb ez mint eleinte hittem volna. Szerencsénkre a mögöttünk lévő anyagi bázis – a nyomda – megfelelő hátteret biztosit az elvégzendő munkához. A kézilabda csapat, hát valljuk meg őszintén, eléggé siralmasan játszik az idei bajnokságban. Árva Csaba edző irányításával több, mint húsz fiú van az NB I-es keretben, de képességekben a többség még elmarad a legmagasabb osztály színvonalától. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amíg a fényes sikerek jöttek, szép csendben mindenki megfeledkezett az utánpótlás vonal tervszerű munkájáról. Ma egy kiépített edzői „legénység” igyekszik pótolni a hiányosságokat. Itt van például Váczi Sándor, aki a Sportiskola edzője. A tavalyi esztendőben az Országos Ifjúsági Bajnokságon harmadik helyet ért el a csapattal, ami eddig még nem fordult elő az egyesület történetében. Idén akadt néhány balul sikerült összecsapásuk, de még az egész őszi idény hátra van.

El kell ismernem, hogy az elkövetkezendő egy-két év bizony nagyon keserves lesz. A csapatot erősíteni, ez az elsődleges célkitűzésünk. Egy olyan múlttal rendelkező szakosztálynál, mint a kézilabda, nem szabad a kiesés küszöbén táncolnunk. Számítok elsősorban dr. Varga Imre SE elnök több évtizedes sportvezetői tapasztalatára és a régi játékostársaimra, a Hamzákra, Makádi Tibire, dr. Debreczeni Lajosra, dr. Anderkó Imrére, Ferenczi Istvánra és a többiekre, hogy a közös összefogással vissza tudjuk hozni a régi hangulatot a pályára, a mérkőzésekre. Mert ismerjük el, a nézők nagyon elpártoltak tőlünk az utóbbi időben, ami érthető, mert a fiúk kevés örömet szereznek a szurkolóknak.

A Hazafias Népfront megyei titkára dr. Alberth Béláné a Baráti Körünk elnöke, helyettese Lukács László, akivel együtt voltunk a bajnokcsapat tagjai. Nekik sokat köszönhetünk, nagyon szívükön viselik a kézilabda sorsát, éppúgy, mint a megyei Rendőrfőkapitányság vezetői.

Önmagámról annyit szeretnék még elmondani, amit csinálok, azt csinálok, azt tisztán, becsületesen akarom végrehajtani. Nagy lelkesedéssel kezdtem az ügyvezető elnöki poszt feladataihoz. A kézilabdázással kiemelten fogok foglalkozni, de ez nem azt jelenti, hogy a többi sportágról megfeledkezem.

Végül is miért jöttem vissza, hiszen a bajnoki találkozók eredményeiről is csak az újságból értesültem? Azért, mert a LILA-FEHÉR színnek varázsa van a számomra, nekem nagyon sokat jelent a mai napon is, nemcsak a „régi szép időkben”.

Nehéz ilyen szavak után bármit is mondanom. Talán annyit jegyeznék meg, ha a játékosokra is átragad az ilyen klub szeretet, akkor a nézőtéren sem kétszáz szurkoló fog csendben nézelődni, hanem újra eljönnek a csalódott emberek is. Mert ha a csapat ki is kap nem mindegy hogyan teszi. Ha egymást szidják, pedig maguk is hibáznak az biztos, nem szolgálja az előremenetelt. De ha küzdenek, már a pályán egymást buzdítják, akkor nemsokára megint felvirágzik a Debreceni Dózsa. De ehhez előbb néhány játékosnak szemléletet kell változtatnia.