Dr. Süvöltős Mihály, az 1975-ös bajnokcsapat legendás kapitánya 1949. augusztus 29-én született Újlétán. Mindössze csak két évet töltött a Debrecen közeli községben, majd családjával Debrecenbe került. A Petőfi Általános Iskolát és a Fazekas Gimnáziumot végezte el, majd a Debreceni Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát. A családos – kislánya Zsuzsa 10 éves, kisfia András 5 éves, felesége dr. Csapó Ildikó belgyógyász – igazságügyi orvosszakértő fiatalember, jelenleg a Hajdú-Bihar megyei Rendőr-főkapitányság orvosi hivatalában dolgozik orvos századosként.

Mielőtt sportpályafutásának részletezésébe fognánk, érdemes megemlíteni, hogy már eddig is számos elismerés birtokosa, hiszen az 1976-os montreali olimpiai szereplése után belügyminiszteri dicséretet kapott, majd a KISZ Központi Bizottságának Dicsérő Oklevelét is elnyerte és a Közbiztonsági Érem ezüst fokozatának birtokosa. 1981 óta párttag és jelenleg a Debreceni Dózsa kézilabda szakosztályának vezetője, ráadásul úgy, hogy a csapat 1985. évi tavaszi mérkőzésein is aktív szerepet vállalt még mint játékos.

– 12 éves koromban Fogarasi József testnevelő tanár óráin ismerkedtem meg a kézilabda alapjaival, majd hamarosan Nagy Jenőhöz kerültem a sportiskolába, ahol két évig edzettem. Már kiskoromtól kezdve egészen a válogatottig irányító szerepkört töltöttem be. A Debreceni Sportiskolában ifjúsági játékosként – most már bevallhatom – kezdetben hamis igazolással játszottam, hiszen fiatalabb voltam a többiektől. Középiskolás koromból legszívesebben a Fazekas Gimnázium–Bethlen Szakközépiskola közötti mérkőzésekre emlékszem, amelyekre olykor még a DVSC csarnok is megtelt nézőkkel. Jónéhányan, akik később a Debreceni Dózsában is szerepeltünk, ezeken a középiskolai bajnokságokon tűntünk fel. Velem együtt például Pócsi Attila is, aki ugyancsak a válogatottságig vitte kapusként – emlékezett a kezdeti időkre.

„Süvi” (hiszen már akkor is így becézték társai) a sportiskolából az akkor még létező DASE ifjúsági csapatába került, ahol két évig szerepelt és 16 éves korában már az NB II-ben is szóhoz jutott. Élete igazi fordulatot vett 1966-ban, amikor a Debreceni Dózsa bajnokságot nyert az NB II-ben. Az év őszén igazolták le a tehetséges irányítót, aki a következő év tavaszától már élvonalbeli játékosnak vallhatta magát. Az ózdi Kohász ellen a Debreceni Spartacus pályán mutatkozott be először az NB I-ben, amit sosem felejt el, hiszen két gólt dobott az ellenfél hálójába.

Érdemes egy új bekezdést nyitnunk arra a célra, hogy a kiváló sportoló eredményeit felsoroljuk. Dr. Süvöltős Mihály dicsőséglistáját megirigyelhetik a mai debreceni játékosok, hiszen a mindig szerény és végtelenül sportszerűen küzdő, higgadtságát a legkiélezettebb mérkőzéseken is megőrző csapatkapitány 75-ször ölthette magára a magyar válogatott mezét, 1976-ban tagja volt a montreali olimpián 6. helyen végzett magyar csapatnak. 1975-ben a D. Dózsával magyar bajnokságot nyert, de a bajnoki ezüst és bronzérem sem hiányzik vitrinjéből. 1978-ban a Magyar Népköztársasági Kupában győztes csapatot is irányította. A bajnoki és kupagyőzelem természetesen a debreceni belügyi gárdát nemzetközi szereplésre jogosította, így „Süvi” is a debreceni kézilabda sport egyik reprezentánsaként képviselhette hazánkat a Bajnokcsapatok Európa Kupájában és a Kupagyőztesek Európa Kupájában. Sőt, a magyar válogatott színeiben 1978-ban a dániai, 1980-ban a spanyolországi világbajnokságról sem hiányzott.

Májusi beszélgetésünk alkalmával mégis legszívesebben azokra a mérkőzésekre emlékezett, amikor a D. Dózsa Mikes Kelemen utcai „katlanjában” olykor több mint hatezer ember biztatta őket és a lelkes szurkoló tábor bátorításának nagy szerepe volt abban, hogy 10 évvel ezelőtt bajnokságot nyert a világklasszist és még néhány válogatottat felsorakoztató gárda Ökrös István edző útmutatásai szerint.

– Azt hiszem minden poszton kiemelkedő tudású játékosaink voltak – idézte véleményét az akkori csapat tagjairól. – A támadások nagy része a bal oldalra épült, Sárközivel és Varga Pistával igazán éreztük egymást játék közben. Gottdiener és Lukács pedig keményen és jól védekeztek mögöttünk. Én Hamza József után voltam a csapat kapitánya 1973-tól 81-ig. Úgy érzem társaim hallgattak rám, jól kijöttünk egymással. Persze nem voltunk egyformán kezelhetők, de közösek voltak céljaink, hiszen mindannyian győzni akartunk. Általában higgadt voltam, de ha fáradtság gyötört, velem is előfordult, hogy megfeledkeztem magamról. Ilyen persze nem jöhetett szóba, ha idegileg és fizikailag is kipihentem magam. Főleg a pályafutásom elején történt velem, hogy elvesztettem a fejem a forró légkörű találkozón.

Süvöltős Misi szólt az együttes sikereit meghatározó két „munkatársáról”, Ökrös István edzőről és Varga Istvánról, a világválogatott átlövőről is.

– Szerettem Ökrössel együtt dolgozni, legfőbb erénye volt, hogy fanatizálni tudott. Különösen engem, hiszen elhitette velem még egyetemista koromban, hogy válogatott is lehetek. Amit felírt nekem, tudta, hogy megcsinálom, egyszer például az ügyetlenebb kezemmel írtam, étkeztem, és minden egyebet csináltam, csakhogy ügyesedjen.

Sokszor önszántamból reggel 6 órára bejártam a Kossuth Gyakorló Gimnáziumba, ahol Ökrös Pista várt és együtt gyakoroltunk. Azt hiszem rengeteget köszönhetek neki, amiért valóban többszörös válogatott lehettem.

Vargáról a következőket vallja: – Ilyen jó adottságú sportolóval rajta kívül még nem találkoztam. Szerintem minden sportágban válogatottságig juthatott volna, gyors, robbanékony, hajlékony volt. Figyelt játék közben, mindig győzni akart és a valaha élt legsokoldalúbb átlövőnek tartom.

Szeretettel és tisztelettel beszélt ezenkívül a többiekről is, de a mostani csapattal kapcsolatban már nem volt sok emlékezni valója. A 180 cm magas, 1975-ben 77 kilogrammos testsúlyú, azóta viszont már 9 kiló felesleget felszedett, de még mindig kiváló lábmunkával rendelkező, szemfüles, jó reflexű irányító játékos az 1985 tavaszán játszott bajnoki mérkőzéseken is nemegyszer csapata legjobbja volt. Ki tudja hányadik virágzását élte, és ki tudja hányszor fog még az együttes rendelkezésére állni, ha hívják. Ő, az egykori bajnokcsapat elnyűhetetlen, örökmozgó, a minden körülmények között kitartó hírmondója, aki hamarosan már valóban végleg elköszön játékosként a kézilabda pályáktól, de szakosztályvezetőként reméljük sokáig a D. Dózsa rendelkezésére áll.

(Forrás: 35 éves a Debreceni Dózsa. (A Debreceni Dózsa baráti körének alkalmi kiadványa). Debrecen, 1985. 45–50.)