Tavaly még az életéért imádkoztak szerettei és a sportbarátok, ám a páratlanul keményfából faragott egykori világválogatott Varga István egy „lövőcsellel” a rákot és a halált is becsapta, s ma a születésnapját ünnepli. Hogy rohan az idő, immár a hetvenediket, pedig mintha csak nemrég lett volna, amikor a sokszor zabolázhatatlan, minden idegszálával a győzelemre törő „Vargapista” vezérletével bajnokságot nyert a Debreceni Dózsa kézilabdacsapata. Akik élőben vagy a tévé előtt 1975-ben átélték a korábbi sokszoros bajnok Budapesti Honvéd otthonában aratott győzelem feletti eufóriát, azok máig nem felejtik a magát Debrecenben legendává kinövő sportolót sem. Ünnepléséhez lapunk a vele készített kétrészes interjúval csatlakozik.

Égerházi Péter (Hajdú-bihari Napló (2013. szeptember 7. 1. o.)

Előbb volt BEK-döntős Párizsban, mint játszott volna a hazai élvonalban.

Mire ezek a sorok megjelennek, a 70 éves Varga Pista (ahogy mindenki hívja) már javában készül Tiszacsegén a jubileumi születésnapra, vagy már javában ünnepel népes baráti körével. Lapunk kétrészes interjúval köszönti a legendás sportembert.

A dicsőséglistája tudatában ugyan eretnekségnek tűnhet megkérdezni: miért éppen a kézilabda, hiszen annak idején kispályán sorra verték a debreceni NB-s focicsapatokat is.

VARGA ISTVÁN: Erre még valóban kevesen voltak kíváncsiak, pedig tudok érdekességgel szolgálni, ugyanis a Budapesti Honvédnál Bozsik Cucu hívott a labdarúgókhoz. Azt mondta, olyan jók az adottságaim, hogy néhány hónapon belül remek védőt faragna belőlem. Ebben nem tévedett, hiszen 11 másodpercen belül futottam le a 100 métert, 190 centimétert ugrottam magasban és több mint 7 métert távolban, így lehettem volna akár atléta is, de engem a kézilabda fogott meg, mert abban nagyon sok gólt lehetett elérni, nekem pedig ez jelentette a legnagyobb gyönyörűséget.

Éppen ezzel szolgáltatott támadási felületet, mert ezt sokan önzőségnek tartották, még ha páratlan eredményességgel is párosult. Ráadásul nehezen elviselhető, állandóan vitatkozó játékosként nem lopta be magát a bírók és az ellenfelek szívébe sem.

VARGA ISTVÁN: Ezzel magam is tisztában voltam, és utólag rágtam magamat eleget miatta, de ezer fokos lángon égtem a pályán. Amit kevesen tudnak, sokszor a hiányosságaimról akartam vele elterelni a figyelmet, ugyanis én – bár meglepően hangzik – sokáig nem tudtam kézilabdázni, nálam hiányoztak az alapok. Ezt éppen a jó fizikális adottságaimnak köszönhettem, hiszen megkaptam a labdát, és 10-12 méterről olyan erővel dobtam meg, hogy a kapusoknak esélyük nem volt a védésre. Így fordulhatott elő, hogy csak 15 és fél évesen kezdtem kézilabdázni, de a 9 válogatottat adó Budapesti Honvéddal 1965-ben már a Bajnokcsapatok Európa Kupájában ezüstérmes lettem, holott előtte csak megyei bajnoki meccseket játszottam. Korábban ugyanis még sorkatonaként velem egészítették ki a hadsereg-válogatottat, amely lényegében a Honvédból állt, de egy évig én csak edzésekre jártam velük a leigazolásomig, ami után kezdtük a BEK-sorozatot.

Az akkori idők legjobb együttesével háromszor [valójában négyszer] nyert bajnoki címet, az utolsót éppen a Debreceni Dózsához igazolása előtt, ami nem kis meglepetésnek számított.

VARGA ISTVÁN: Mivel akkor már Debrecenben is jó kis csapat állt össze, és az addigi 3 ezer forintos fizetésem dupláját ígérték a Dózsánál, örömmel jöttem, de még ennél is többet jelentett a közönség. Hiába volt Európa egyik legjobb csapata a Honvéd, mégis pár száz néző előtt játszottunk, itt viszont ötezer ember volt egy-egy rangadón, később az én időmben meg a duplája. Nekem ez jelentett mindent, imádtam, hogy rajongtak értem, és igyekeztem ki is szolgálni a közönséget, igaz emiatt olykor a csapattársaimat szorítottam háttérbe, amit azóta már bánok, de akkor csak a góllövés számított. Csak később ízleltem meg, milyen örömet tud okozni egy rafinált átadás is, amiből a társam talál a kapuba. Ideérkezésem után egy évet ki kellett várnom, amibe majd bele őrültem, de később mindenért kárpótolt a sors.

Amennyiben ezt a felejthetetlen 1975-ös bajnoki cím ünneplése jelenti, akkor jobbat el sem lehet képzelni, ám a folytatás már nem tartozhat pályafutása felhőtlen időszakába.

VARGA ISTVÁN: Azt nem lehet szavakkal visszaadni, ami a Honvéd otthonában 22–21-re megnyert mérkőzésről visszatérve történt velünk. Eredetileg mi nem is találkoztunk volna a különvonattal érkező szurkolókkal mert busszal jöttünk haza, de meg akartuk köszönni annak a 2 ezer embernek a felejthetetlen biztatást. Ebből lett aztán a páratlan fieszta, amelyen az állomástól a Csapó-kanyarig nekem nem érte a lábam a földet, végig a vállukon vittek a szurkolók, akárcsak a többieket. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen diadalmenet, nem futottuk be azt a pályát, amire képesek lettünk volna, és szerintem ennek egyik oka az irigység volt.

Égerházi Péter (Hajdú-bihari Napló (2013. szeptember 7. 10. o.)

Miatta húzták fel a magyar zászlót
Interjú Varga Istvánnal, a Debreceni Dózsa legendás bal átlövőjével. 2. rész

Németországban ugyanannyira legendás játékosnak számít, mint nálunk.

Mindenki Varga Pistája 70 éves, ebből az alkalomból már köszöntöttük a vele készített interjú első részével, most a befejező rész következik.

Ünneprontásnak hathat, de nem lehet megkerülni: több volt a D. Dózsában, annál, mint amennyit az első és egyetlen bajnoki címe után elért.

VARGA ISTVÁN: Ez nekem is örökre fájdalmas téma, nem szívesen beszélek róla, mert akkor a magyar betegséget kell megemlítenem, az irigységet. Tőlem is többen irigyelték a sikereket, a szurkolók szeretetét. A másik ok, hogy Molnár Tibort, aki korát megelőzően jó menedzser volt, olyan ember váltotta az elnöki poszton, aki nem előre vitte a klubot, hanem visszarántotta. Valahol a fenntartónk, a rendőrség is tartott ettől a hétről hétre összeverődő sok embertől, talán nem is akarták, hogy hosszan tartson ez az állapot.

Márpedig akkor azt fogták vissza, ami Varga Istvánt leginkább éltette. Ezért is vállalt Németországban munkát, ami mellett kézilabdázhatott?

VARGA ISTVÁN: Hívtak engem már 1975-ben is, hiszen a Dózsával bajnokok lettünk, gólkirályi címet szereztem és az év játékosának választottak. A világ akkori legjobb csapata a Gummersbach szeretett volna leigazolni, de akkor ez lehetetlen volt. Később a világpolitika szólt bele az életembe, a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, emiatt az NSZK azamerikaiakkal bojkottálták a moszkvai olimpiát, nekem pedig itthon évekig jegelték a kérésem.

Végül csak sikerült kijutnia Nyugat-Németországba, igaz már csak alacsonyabb osztályokban játszott.

VARGA ISTVÁN:Miután itthon 1980-ban elbúcsúztattak, és Nádudvaron edzősködtem a Budapesti Spartacus mindenese, Bácskai Károly tett egy ajánlatot: ha odaigazolok, függetlenül az eredménytől, ő elintézi, hogy kimehessek az NSZK-ba. A Szpari kiesésére állt, amikor odamentem, idegenben megvertük a szintén kiesőjelölt Dunaújvárost és Pécset, majd otthon a két ászt, az Elektromost és a Tatabányát, következett a Dózsa. Az akkori elnök Sárkány Gábor nyomást gyakorolt rám, hogy ne játsszak, de így is döntetlen lett a meccs, és az addig hatodik Dózsa elé kerültünk. Bácskai megtartotta a szavát, kijuttatott Spengébe, illetve Kasselbe.

Azért olyan dicsőséglistával a háta mögött ez visszalépésnek számított, mehetett volna jobb csapatba is.

VARGA ISTVÁN: Akkor már 39 éves voltam, és egy élcsapat nem vállalta a kockázatot, hogy esetleg megsérülök, pedig a legjobb német szakemberek mondták még két év múlva is, hogy bármelyik klubjukban játszhatnék. Ezt aztán megerősítettem, amikor a 11 osztályt összevetve is a legtöbb, 245 góllal lettem abszolút német gólkirály, és 1985-ben az Európa-válogatottba is behívtak a harmadosztályból.

A vége sem mindennapi, hiszen 46 évesen fejezte be aktív pályafutását. Szerencsére a sporttól nem szakadt el.

VARGA ISTVÁN: Több helyen edzősködtem, illetve öt évig voltam a Dózsa elnöke, legutóbb pedig a Komlóé, de amire igazán büszke lehetek, hogy 18 év alatt 196 nemzetközi mérkőzésen szerepeltem ellenőrként. Köztük olyan színvonalason, mint a Magdeburg–Barcelona vagy rizikóson a dél-szláv háború idején, mint a Partizán Belgrád–RK Zágráb, illetve a Montenegró–Bosznia-Hercegovina. Egyszer a kisebbik unokám, Kristóf döbbentett rá Lemgóban – a fiamék nem messze laknak onnan –, hogy ilyenkor miattam húzzák fel a csarnokokban a magyar zászlót, s ha semmi mást nem értem volna el életemben, már ezért érdemes volt megszületnem.

Tavaly még egy ennél is fontosabb csatát nyert meg, legyőzte a rákot.

VARGA ISTVÁN: Ez egy csodálatos gyógyulásnak mondható, amit én úgy magyarázok: a Jóistentől annyi sok jót kaptam, hogy a rosszat is meg kellett ismerjem. Hónapokon át szenvedtem légzőpalackkal körülvéve, a tüdőmben száz számra voltak a hólyagok, és a német orvosok hat hónapot adtak, de én rájuk cáfoltam, mert nagyon meg akartam gyógyulni. A győzelmemben persze jelentős szerepet játszott a Kenézy-kórház orvosa, dr. Varga Imre, illetve a klinikán dr. Szilasi Mária is, de ugyanakkor hiszem, velem még van terve a Teremtőnek. Még segíthetek a rászorulóknak, akiknek eddig már összesen 25 kamionnyi adományt szereztem Németországból.

Égerházi Péter (Hajdú-bihari Napló 2013. szeptember 9.)