A D. Dózsa vezetői megelégelték a szürkeséget és 1972 telén két kiváló budapesti játékosra vetették ki hálójukat. A Bp. Honvéd kitűnőségei, a Varga–Sárközi balszárny rettegett hírű volt az élvonalban. Ketten, de különösen az átlövő Varga dobott annyi gólt egy szezonban, mint egy középszerű csapat együttvéve. A debreceni szurkolók izgatottan latolgatták, hogy sikerül-e megszerezni őket?

– Ha jól tudom 1973 elején kerültél Debrecenbe, és ez a tény óriási port vert fel. Nem is ment simán az ügy, hiszen végül a szövetség egyéves várakozásra kényszerített. Miért vállaltad mindezt?

– Tizenkét év után is azt mondhatom, hogy sokkal többet kaptam mint amire számítottam, mert akkor még nem gondolhattam a bajnokságra, a 8-10 ezer nézőre és a nagy népszerűségre. Nagyon jó volt a Honvédban is, de a debreceniek ajánlatai kecsegtetők voltak. Nem akarom eltitkolni, hogy ez anyagi „motiváció” nem az utolsó helyen állt. Persze ma már talán nevetni is lehetne azon, hiszen amikor eljöttem 3600 Ft volt a fizetésem. Itt többet ígértek. Amikor aztán bajnokok lettünk, akkor megkerestem 5200-at. Ehhez viszont már járt a legális prémium is. Szóval az még más világ volt, mint a mai. A 127 válogatottságommal, világválogatottságommal sem járt egyetlen fillér sem, szemben a mostani körülményekkel, amikor alapjaiban változott meg minden.

– A legnehezebb időszak kezdődött életemben. Volt egyesületem nem adott ki, én pedig feleséggel és két gyermekemmel itt voltam 1973 januárjában Debrecenben, abban a városban, ahol azelőtt csak annyit tartózkodtam, míg lejátszottunk egy bajnoki meccset. Idegenek voltunk, nem voltak itt rokonaink, de még barátaink sem. Rengeteg bizonytalansági tényező volt. Nem tudtam, hogyan fogok beilleszkedni, befogadnak-e csapattársaim? Én mindenképpen olyan magas szinten szerettem volna folytatni, mint Pesten. Ezért aztán többet edzettem, mint valaha. De borzasztó volt, mert hiába éreztem magam egyre jobb formában, nem játszhattam, nekem pedig ez volt a legnagyobb büntetés. Pályafutásom során ha valaki ki akart szúrni velem, akkor nem engedett fel pályára! Én pedig szinte beleőrültem, ha csak 5-10 percig is a cserepadon kellett ülnöm. Szóval ahogyan említettem, irtózatosan sokat edzettem, és ennek hála meg is lett az eredménye, mert amikor végre elkezdhettem 12-15 gólokkal mutatkoztam be, ami később is így maradt.

A helyzetet bonyolította, hogy különféle okok miatt edzőválság sújtotta a lila-fehér gárdát. A szakvezetés mérlegelte a helyzetet, majd úgy döntött, hogy az akkor még csak segédedzői végzettséggel rendelkező Varga Istvánt bízza meg ideiglenesen a felkészülés irányításával.

– A bajnokság előtt két nappal kerültem a kispadra, kényszerből, pontosabban nem volt más választásom. Kellemetlen volt és később gondokat is szült, hogy azoknak a játékosoknak a munkáját kellett irányítanom, dicsérni és fenyíteni őket, akikkel később egy csapatban kellett játszanom. Csak egy évig tartott hála Istennek! Nagyon körülményes módon tudtunk bentmaradni az első osztályban, de végül is sikerült.

– Együtt edzettél a játékosokkal, vagy „különórákon” szaggattad a hálót?

 – Amit lehetett közösen végeztünk, de az edzések után én még rendszerint ott maradtam, és nyomtam a sorozatlövéseket, amíg csak rám nem esteledett. Erről jut eszembe az a történet, hogy Jani bácsi, az akkori pályagondnok azt híresztelte széltében hosszában: „a Varga úr biztos nem is szereti a családját, mert itt eszi a fene estig, egyedül dobálja azt a hülye labdát…” A srácok is egyre többet maradtak kint velem, de az öreg egyenként hurcolta el előlünk az elgurult labdákat, míg végül egy sem maradt. Akkor aztán foghattuk a sátorfánkat.

Debrecenben a kézilabdázásnak gazdag és értékes hagyományai voltak. A D. Petőfi (edzője: Balogh Endre) női együttese 1953-ban, majd a D. Törekvés ugyancsak női csapata 1955-ben bajnoki aranyérmet szerzett az első osztályúak küzdelmében. A férfiaknak azonban addig még nem sikerült a dobogó legmagasabb fokára állniuk, aztán jött az 1975-ös esztendő.

– Jó volt a játékosanyag. Debrecenben mindig működtek jó edzők, hogy csak Nagy Jenő bácsit említsem. Most pedig jött Ökrös István, aki nagyszerűen értett a kézilabda minden fortélyához. Ráadásul figyelembe vette mindenki egyéni értékeit, és engedte azokat kibontakozni. Szóval ügyes társaság gyűlt össze, csak hiányzott közülük egy olyan ember aki a lehetőségeket könyörtelenül kihasználja, bevágja a labdát a kapuba. Itt volt az irányító-előkészítő Süvöltős, a szélső Gottdiener, a beállós Lukács „Tatyus” és két kiváló kapus, Pócsi és Szabó, de nem volt átlövőjük. És most hadd legyek szerénytelen, amikor azt mondom, hogy jól választottak, hiszen nekem meg pont ez volt a „kenyerem”. A közös munka aztán gyümölcsözni kezdett. Már 74-ben meg-megvillant valami. Érezni lehetett, hogy ennek a csapatnak többé nem lesznek kiesési gondjai. Egyértelmű lett előttem is, hogy az első hat hely valamelyike lesz a mi terepünk. Végül az 5.-ek lettünk.

– Télen itt üdült a gyógyfürdőben az Elektromos edzője, az öreg Kozlovszky. Egyik nap fáradtan vonszoltuk be magunkat a medencébe, amikor így üdvözölte a társaságot: „Na, megjött az idei bajnokcsapat!” Sosem felejtem el, senki sem vette komolyan.

– Aztán nekivágtunk, és amire eszmélni kezdtünk, azt vettük észre, hogy az első hat meccset zsinórban nyertük meg. Később voltak buktatók is jócskán. Ha jól emlékszem, Pécsre menet elromlott az autóbuszunk, és az utolsó pillanatban érkeztünk meg taxikkal. A sok idegesség miatt végig görcsösen játszottunk, és csak időntúli szabaddobással sikerült győznünk. Szóval voltak ilyenek is, de ezek sem lettek végzetesek. Nagyon egészséges szellemű, küzdőképes társaság volt és bár akadtak nézeteltérések, nem volt mindenki barát, egyben viszont ki-ki azonos volt: tele becsvággyal produkálni akart.

A Debreceni Dózsa kisstadionja és annak szurkolótábora fogalommá vált. A bajnoki meccsek előtt órákkal megindult a nézők áradata a Szabadság útján. Fiatalok csoportjai egymással versengetek abban, hogy zászlókkal, sálakkal, kolompokkal, dobokkal és a jó ég tudja mi mindennel felszerelve elsőnek foglalják el a „B-közép” padsorait. Szemben velük a „csendes” oldalon pedig kivonult a városnak szinte valamennyi társadalmi osztályát és rétegét felölelő, legkülönbözőbb rendű és rangú és életkorú tarka gyülekezete. Talán a világon sehol nem játszottak kispályás kézilabda mérkőzést ekkora, 8-10 ezres nézősereg előtt. A hangulat szinte leírhatatlan volt. Egy városrészt remegett bele amikor egy emberként szakadt ki a szurkolók mámoros győzelmi kiáltása. Karneváli hangulat lett úrrá egy-egy diadalt követően.

– Annyi ember előtt bizonyos vonatkozásban nehéz is volt a játék, mert az ellenfelet is bizonyításra késztette. Nem csak minket, őket is feldobta a csodálatos hangulat. Természetesen nekünk óriási segítség volt. Nem is lehet ezt elmondani. Az embernek a vére pezsget amikor megjelent a kijáróban és a tömeg felhördült, elkezdett tapsolni, óriási érzés volt, óriási felelősséggel. A legnagyobb örömöt akkor éreztem, amikor ezeknek az embereknek boldogságot tudtunk szerezni. Nekem végül is nem az volt a jó, hogy másnap ajnároztak, gratuláltak, hanem hogy láttam a szemeikben a boldogságot. Tényleg nem lehet ezt megfogalmazni, mint ahogyan a szerelmet sem lehet igazán csak szavakkal kifejezni.

A bajnoki cím sorsa három találkozóval a befejezés előtt Budapesten dőlt el. A Bp. Honvéd elleni összecsapás kérdése az volt, hogy Kispestre vagy Debrecenbe kerül-e az aranyérem? Reggel a Nagyállomásról kétezer szurkolóval egy express-különvonat gördült ki és indult Pest felé, mindenki szívében a reménnyel – a sors nem lehet oly kegyetlen, hogy megfossza a lila-fehér kedvenceket életük nagy álmától.

– Amikor a Tüzér utcai pályához érkeztünk, már állt a balhé! Az ügyeletes tiszt Komora Imre volt – ma a Honvéd labdarúgó edzője – aki biztonsági okokra hivatkozva nem akarta beengedni a debrecenieket. Azok erre feldühödve már-már ostromra készülődtek. A helyzetet szegény Szőnyi János a TV akkori kitűnő sportriportere mentette meg, aki azt mondta, hogy amennyiben kizárják a vendégek szurkolóit ő országos botrányt fog csapni. Erre végül intézkedtek és mindenki bejöhetett.

– A mérkőzés előtt amikor láttam a sok jó játékost a túloldalon kicsit megingott az addigi önbizalmam. Elszántam melegített a másik térfélen Széplaki „Szepi” és Verőczy a két kapus meg a többiek: Kovács Peti, Buday, Kenyeres, Tifinger, Füzes Gyula, Hertelendy mind-mind kitűnőség a maga posztján. Aztán elkezdődött az öldöklő küzdelem. Szinte végig mi vezettünk, de azt hiszem, sohasem győztünk volna, ha nincs velünk az a kétezer hazai szurkoló, akik olyan hangulatot varázsoltak oda, hogy otthon érezhettük magunkat. A Honvéd kézilabda tudása több volt, mi viszont iszonyatos elszántsággal vetettük magunkat a küzdelembe. A végeredmény hallatlanul izgalmas csatában 22–21 lett a javunkra.

Az ünneplésnek több színtere volt. A diadalittas szurkolók a meccs után majdnem meztelenre vetkőztették kedvenceiket, majd a tömeg énekelve vonult a Nyugati pályaudvarig. A különvonat minden kocsiját telerajzolták krétával és valahány állomáson megállt a szerelvény örömtáncot lejtettek a füstös peronokon. Debrecenben nem várt meglepetés érte a drukkerhadat. A D. Dózsa játékosai és vezetői miután autóbuszukkal jóval előtt hazaérkeztek az állomáson virágcsokrokkal és tapssal köszöntötték szurkolóikat, köszönték meg a győzelem kivívásához nyújtott nagy-nagy segítségüket. Példátlan szép gesztus volt. Az ünneplő menet – rendőrautók biztosítása mellett – megindult a Vörös Hadsereg útján a Kossuth tér irányába. A házak ablakaiból integettek az emberek a boldogan vonuló, éneklő, bajnokcsapatot éltető tömegnek, melynek élén ott haladtak a „hősök” is.

– Életem leggyönyörűbb napja volt, és azt hiszem ettől kezdve kár arról beszélni, hogy megérte vagy sem Debrecenbe jönnöm. Ennél szebbet nem tudom, hogy olimpiai bajnokok kaptak-e, pedig hát egy ott kivívott győzelem mégis csak nagyobb produktum. De az este Debrecenben olyan volt, amiért mindent érdemes megcsinálni egy sportolónak. Valamennyi mozzanata örökre megmarad életemben. Ahogyan végigvonultunk a főutcán, aztán a Gambrinus-közben valahogy egy asztal tetejére állítottak és mint Kossuth Cegléden, úgy kellett szólnom a tömeghez. Végül ott egy koronát tettek a fejemre, mivel gólkirály is lettem. Tömve volt a kis átjáró utca, Aztán huszonkétszer feldobtak a magasba, ami huszonkét halálfélelem volt. Az Aranybika előtti sarkon Molnár Tibort is feldobták a srácok. Szegény Tibornak világéletében tériszonya volt, hát elképzelheted mit élt át… A Kinizsi sörözőben Sárközi került a légtérbe, ráadásul olyan szerencsésen, hogy a feje telibe találta a mestergerendát. A „cigány” nagyot koppant, azután elhallgatott…

A Csapó utcán már legalább háromezerre duzzadt a társulat és vittek bennünket a vállaikon a Dózsa-pályára. Útközben elveszett cipőm, vagyis a papucsom. Több százas szavalókórus tudatta a hírt: „El-ve-szett a pa-pucsa! El-ve-szett a pa-pu-csa!” Fél óráig keresték, majd jöttek, hogy: „Meg-van a pa-pucs! Meg-van a pa-pucs!” Minden mozzanatra emlékszem, és csak azt tudom mondani, hogy ha ez hiányozna az életemből, akkor sokkal szegényebb lennék. Egész évben éreztem azt, hogy mennyire szurkolnak az emberek, mennyire várják, hogy sikerüljön a bajnokság. Éreztem a szeretetüket lépten-nyomon, ami nagyon jól esett. Olyan atmoszféra teremtődött, ami ma már sajnos emlék, pedig a szurkolókat tűzbe lehetne hozni, mert Debrecennek nagyon jó a közönsége. Kívánom a maiaknak, hogy ismerjék meg mielőbb a bajnokok és a közönség egymásra találásának ezt a csodálatos varázsát.

A bajnokság kivívásában Varga Pistának főszerep jutott, ezt még azok sem vitatják akik esetleg kevésbé kötődnek érzelmileg személyéhez. A győzelmek egyik fontos és korszakalkotó eszköze volt a közvetlen vagy egyszerűbben Varga-féle szabaddobás. Eredményes volt, újszerű volt és rendkívül látványos. A sportág történetében először Varga alkalmazta ennyire céltudatosan és hatékonyan az ellenfelek, különösen a kapusok idegeit felőrlő fegyvert. A torna sportágban egy-egy eredeti elemet megalkotójáról, első alkalmazójáról szoktak elnevezni. Úgy hiszem a kézilabdázásban is célszerű lenne meghonosítani hasonló hagyományt. Azóta is sokan próbálták megfejteni a titkát és megalkotni az ellenszerét, ám úgy tűnik mindeddig sikertelenül.

– Csak azt tudom mondani, hogy ez számomra valahol végtelenül egyszerű. Van egy alapvariáns, és aztán szinte végtelen lehetőség a változtatásokra attól függően, hogy miként reagál a védő és a kapus. Én úgy érzem, ez egy végtelenül hasznos és eredményes befejezési mód. Most már a technika segítségét is igénybe veszik, az NSZK-ban például külön edzői team-ek alakultak, hogy a többféle szögből rögzített videó felvételeket kielemezzék, és közösen találják meg a védekezési lehetőségeket. Hogy az mennyire sikerült, vagy sem arra talán a legjobb példaként a Handball Woche c. nyugatnémet szaklap írását hoznám fel, amelyben azt írták nemrégen, hogy ez a magyar alaposan megkeseríti az edzők dolgát a sajátos szabaddobásaival.

Annak idején, amikor ehhez a Honvédban hozzákezdtem, az akkori edzőm Dékán Rezső még le is torkolt, hogy mi a fenét akarok én ezzel a marhasággal, hát ilyen nincs is a kézilabdában. Edzések után a sötétben gyakorolgattam. A pálya mellett volt egy büfé, ahol Simon Janiék, a kosarasok már javában sörözgettek. Én meg puffogtattam. Egyszer Simon már nem bírta nézni és lekiabált: „Mit csinálsz itt Pityukám, meg vagy őrülve?” Érdekes, hogy először pontosan a Debreceni Dózsa ellen próbáltam ki. Az első félidőben rádobtam háromszor, és mind bement. Utána odajött Dékán és azt mondta: „Te Pista, nem is olyan rossz ez! Hogy is csinálod?” Utána már megengedte, hogy gyakoroljam és alkalmazzam, és egyre többször hoztam vele meccseket. De képzeld el, hogy ha az a három ott és akkor nem sikerül, vagy kapufa lett volna, netán a kapusba lövöm? Lehet, hogy ma nincs is szabaddobás. Ha az nem megy be, az életben még egyszer nem mertem volna rádobni, a Deka meg elüldözött volna a Honvédból. Be nem rakott volna többet a csapatba. Azt a hülye abonyit a szabaddobásaival.

A beszélgetés végéhez közeledve kisebb ünneprontást elkövetve egy kényes kérdésre kértem választ:

– A szurkolók ma sem tudják, hogy hitelt kell-e adniuk annak a szóbeszédnek, amely az évek múltával egyre terebélyesebben és színesebben élezte ki a vélt vagy valós ellentétet közötted és egykori debreceni edződ Ökrös István között. Volt-e konfliktus, és ha igen, mi volt annak a lényege? Hogyan ítéled meg ezt tíz év távlatából?

– Azért merem most ezt nyugodtan elmondani, mert vele már mindent kiértékeltünk. Másfél évvel ezelőtt szabadságra érkeztem haza Debrecenbe, és hallottam, hogy Ökrös Pista is itthon van Kuvaitból. Megállapodtunk egy időpontban, és egy egész napot – de szó szerint – végigbeszélgettünk. Én nagyon-nagyon pozitívnak ítélem az ő munkáját, de a kettőnk viszonyát is. Azt hiszem az embernek kicsit öregebbnek és bölcsebbnek kell lennie ahhoz, hogy a kapcsolatait tisztábban lássa. Érettebbnek kell lenni, hogy megtanuljuk elfogadni a másik tévedését is, hogy ne csak mondjuk, de úgy is érezzük, hogy nincs ember hiba nélkül. És feltételezzük egymás jó szándékát, ami sajnos annak idején egyszer-kétszer nem volt meg. Bennem sem. Ha a mai fejemmel dolgozhatnék együtt az Ökrössel, akkor még annyi problémám sem lenne, pedig hidd el, nem volt olyan sok! Jó lett volna ha annyi sem lett volna! Mindketten arra jutottunk, hogy ha annyi eszünk lett volna, mint most, akkor talán még ma is együtt dolgoznánk, és nem egy, de sokkal több bajnoki győzelmet ünnepelhetnénk. Nagyon kellemes napot töltöttünk el, és úgy érzem semmi függő kérdés nem maradt közöttünk. Pista pozitív egyénisége az egész magyar kézilabdának, aki kitűnően tudott oktatni technikát és taktikát, mindennel tisztában volt, és elég kőszívű tudott lenni, amikor arra volt szükség. Mint ember és pedagógus igényes volt mindenben. Annak nagyon örültem, hogy most elmondta: évek kellettek ahhoz, hogy megtudja végül is én őt soha nem csaptam be. Úgy érzi, akkor őt nem egy esetben „félrevitték”. Sajnos nekem megvolt az a hibám, hogy ha valós vagy vélt sérelem ért, akár az edző részéről, akkor nem úgy szóltam vagy reagáltam, ahogyan kellett, vagy illett volna. Ebből fakadtak konfliktusaim, de alapjában véve, ha mindent beteszünk a kalapba, akkor ez egy nagyon pozitív kapcsolat volt. Hangsúlyoznám, hogy én most nem akarom rózsaszínre festeni a dolgokat, mert tényleg voltak erős összetűzéseink, de aztán tisztáztuk, és azok a kis fenntartások, amelyek megmaradtak, azokat az idő mosta el, vagy ezen a beszélgetésen oldottuk fel egyszer és mindenkorra.

Az NSZK-ban befejeződött a bajnokság és Varga Pista ismét valami meglepőt produkált. Elnyerte az abszolút gólkirályi címet, ami azt jelenti, hogy valamennyi osztályban (11) folyó bajnoki küzdelmeiben a legtöbb gólt dobók közül is az élre került 245 találatával. Talán ennek is köszönheti, hogy augusztus elején Hollandiában magára öltheti az Európa-válogatott mezét. A szupercsapatba olyan játékosok kaptak meghívást – Kovács P. és Őri P., Wunderlich, Klempel és mások – akiknek a játéka látványosságot jelent, élményt nyújt a közönségnek. A hivatásos szerződését pedig újabb egy évre hosszabbították meg. A 42 éves Varga játéktudása és játékszeretete szinte semmit sem kopott. A világhírű szabaddobások most is utat találnak a legkiválóbb csapatok és kapusok hálójába. Beszélgetésünk végeztével amikor elköszöntünk egymástól nem hagyott nyugodni egy gondolat. Arra vajon ki adhatna választ, hogy a debreceni bajnokcsapatban, Vargában és a többiekben mennyi érték maradt még örökre kihasználatlanul?