Debrecen – Minden idők legjobb debreceni kézilabdázója sok küzdelmet megvívott a pályán, de ilyen nehéz csatája még nem volt. Interjú.

Varga István, vagy ahogy mindenki ismeri, Varga Pista lövéseire hetente tízezrek voltak kíváncsiak: a legendás Debreceni Dózsa mérkőzésein ennyien biztatták a csapatot. A ’70-es évek kézilabda együttesének világklasszis átlövője a legeredményesebb magyar kézilabdázónk: ötszörös magyar bajnok, háromszor nyert magyar kupát, hatszor lett gólkirály, 127-szer ölthette magára a címeres mezt, kétszer vett részt olimpián, kétszer világbajnokságon, és szerepelt az európai és világválogatottban is. Rengeteg küzdelmet megnyert a pályán, de a legnagyobb csatát most kellett megvívnia: 2011 novemberében azt közölték vele az orvosok, hogy biztosan nem éli meg 69. születésnapját. Ő azonban nem adta fel, s szeptemberben, a 70. születésnapján várhatóan nagyon sok családtagja, barátja és tisztelője köszönti majd.

Dehir.hu: Hogyan derült ki, hogy súlyos beteg?

Varga István: 2011. november 14-én állították fel a diagnózist. Abban az időben a régi német csapatom városában, Spengében voltam. A csapat törzskocsmájának tulajdonosával másodszor szerveztük meg a magyar napokat, ami hatalmas siker volt, cigányzenével, kiváló magyar ételekkel. A negyedik napon délután visszamentem a szállodába, hogy pihenjek egy kicsit, de akkor már éreztem, hogy valami nincs rendjén, mert szúródást érkeztem a mellkasomban, és egyre kevesebb volt a levegőm, meg valamiféle folyadék is képződött a tüdőmben. Tizenöt perc kínlódás után felkeltem, s megpróbáltam megkeresni az ottani körzeti orvost, de nem volt otthon. Végül aztán az egyik közeli nagyváros, Herford kórházába kerültem. A következő két napban megállapították, hogy kétoldali, nagy kiterjedésű tüdőgyulladásom van. Azután egy alaposabb vizsgálat és a tüdőszövet-mintavétel kiderítette, hogy tumoros vagyok.

Varga Pista egykoron és most

Dehir.hu: Mit él át az ember, amikor a orvos közli vele, hogy rákos?

Varga István: Igen mellbe tudja vágni az embert. Ugyan nem láttam magam, de feltételezem, hogy nagyon mafla képet vághattam. Akkor még hirtelen olyan sok kérdése nincs is az embernek, hanem az jár a fejében, hogy bár tudja, hogy egyszer mindenki meg fog halni, de arra ritkán gondol, hogy ez vele is megtörténik majd. Nagyon nehéz perceket, órákat éltem át. A főorvos becsületére legyen mondva, hogy ő érzékelhette, hogy engem mekkora sokkhatás ért, így bármikor bekopogtattam hozzá, mindig szeretettel fogadott, s válaszolt a közben felmerülő kérdéseimre. Úgy vettem észre, sajnálta ezt a nagydarab embert, aki hamarosan meg fog halni. Az én fiam és családja Németországban, pont abban a városban él, és az unokáim minden nap azon a bicikliúton mentek az iskolába, melyre az én kórházi ablakom nézett. Gyakran vártam őket az ablakban, de szörnyű nehéz volt elviselni azt a tudatot, hogy nem sokáig láthatom már őket, egy idő után inkább nem is néztek ki a parkra. A kórházban megismételtek minden vizsgálatot, de az is azt az eredményt hozta, hogy a tüdőnek és a hörgőnek egy olyan átkozott betegsége ez, ami nem gyógyítható. A tüdő ráadásul egy olyan szerv, melyben a leggyorsabban burjánzik a rákbetegség.

Dehir.hu: Volt önben düh, harag? Hisz ön sportolt, egészségesen élt, nem épp korrekt dolog ez a sorstól.

Varga István: Nem, én másképp gondolkoztam. Én mindig azt mondtam, hogy nekem a Jóisten annyi örömet, boldogságot és szeretet adott az életemben, mint kevés embernek. Ott és akkor azonban arra gondoltam, hogy az életem egy szakaszában nem úgy sáfárkodhattam ezekkel az értékekkel, ahogy kellett volna, s most talán figyelmeztetni akar a Jóisten, hogy másfajta élet is van a világon. Hogy emberek milyen sokat szenvednek, dolgoznak rabszolga módjára. Nem mintha én nem dolgoztam volna, hiszen tízéves koromban félárva lettem, 15 éves koromban három műszakban robotoltam az abonyi téglagyárban. Minden műszakban 13 ezer 200 (még ma is emlékszem a pontos számra) nyers téglát kellett átforgatnom a kezemmel; persze ennek köszönhetem, hogy világhírű csuklóm lett. Mégis úgy gondoltam a kórházi szobában, a Jóisten figyelmeztetni akar, bár ezt figyelmeztetésnek kicsit túl szigorúnak tartottam. A hazautazásom előtt ugyanis megkérdeztem a főorvos urat, fogjuk mi még látni egymást; erre azt válaszolta, hogy nem valószínű. Amikor rákérdeztem, hogy hogyan rendezzem az életem, mennyi időm van, 3-4-5-6 hónap, akkor azt mondta: maximum, Varga úr. Sokszor mondjuk, hogy de jó, hogy nem tudjuk, mikor halunk meg, mert amikor ezt így precízen előrevetítik, na, akkor is nagyon buta képet tud vágni az ember.

Iklódy János hihetetlen fotója egy hihetetlen mozdulatról

Dehir.hu: Hogyan közölte a családtagjaival, hogy halálos kórban szenved?

Varga István: A feleségem kint volt velem Németországban, a magyar napokon, de neki ezt ott nem mondtam meg. Én akkor a Nemzetközi Kézilabda Szövetség ellenőre voltam, s tovább kellett utaznom két mérkőzésre, s úgy éreztem, ezt a munkát így is el kell végeznem. A feleségemnek 1500 kilométert kellett hazavezetnie, nem tehettem meg, hogy így engedem el az útra. A fiamnak elmondtam mindent, ő vitt el abba a városba, ahol a mérkőzések voltak. Na, az egy életre szóló utazás volt, mindketten úgy ültünk az autóban, hogy valószínűleg ez az utolsó utunk együtt, hiszen ha én hazamegyek, az orvosok a kezelésükbe vesznek. A német orvosok egyébként felajánlottak, hogy kezelnek, de úgy gondoltam, ha már meg kell halnom, ne bonyolítsam a helyzetet, s otthon haljak meg. De hogy őszinte legyek, soha nem gondoltam arra, hogy meg fogok halni. Az olyan snassz lett volna, hogy elmondják, hogy de kár ezért a Varga Pistáért, milyen jó kézilabdázó volt, Isten nyugosztalja. Már odakinn a fejembe vettem, hogy meg kell gyógyulnom. Végül aztán repülővel jöttem haza, de akkor már nagyon rosszul voltam. A feleségemnek és a lányomnak itthon, Debrecenben mondtam el, hogy legfeljebb hat hónapot adott az orvos, de mondtam nekik, hogy ne szomorkodjanak, nem fogok meghalni. Utána persze hihetetlen törődést kaptam a családomtól, a gyermekeim minden nap kerestek, hol személyesen, hol telefonon. Ez is rengeteget segített.

Egykoron tömegek jártak kézimeccsre Debrecenben

Dehir.hu: Itthon hogyan kezdődött a kezelése?

Varga István: Szentgyörgyi János, a Kenézy Kórház szóvivője évtizedes barátom, s már kintről felhívtam, hogy mi van velem. Ő rögtön szervezkedett, de a Kenézy Kórházban kiderült, hogy a lehető legjobb kezelést a Klinikán kaphatom meg. Így kerültem Szilasi Mária professzor asszonyhoz, aki a stábjával gyakorlatilag megmentette az életemet. A nehézségek közepette össze is barátkoztunk, s ők is nagyon örülnek a gyógyulásomnak. Rendre elmondják, hogy nagyon ritkán van lehetőségük együtt örülni egy ilyen beteggel a sikernek. Azt is gyakran hallom az orvosoktól, hogy hiába mondták nekem, hogy három hónap, hat hónap, én csak azzal foglalkoztam, hogy mit kell tennem holnap vagy a következő héten.

Dehir.hu: Gondolom, azért idáig igen rögös út vezetett?

Varga István: Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de pokoli kínokat él át az ember. Ennél a betegségnél fekvő helyzetben a tüdőben folyamatosan folyadék képződik, így az ember csak ülve tud aludni, párnákkal, pokrócokkal megtámasztva. Ez persze borzasztóan nehéz, szinte lehetetlen, főképp úgy, hogy az ember agya nem tud kikapcsolni. Fent van egész éjjel, várja, hogy reggel legyen, de reggel is ugyanaz van. Amikor ebben már valaki hónapokig benne van, az embertelen. Csak az egyik tüdőmön majdnem hétszáz kisebb daganatot találtak, így a műtétről szó sem lehetett, és sugárkezelést sem kaphattam. A harmadik kemoterápia után ráadásul azzal is le kellett állni, mert attól meg a vesém ment tönkre.

Varga Pistáék Puskás öcsivel

Dehir.hu: Ön nem mindennapi életet élt. Volt olyan gondolata, hogy szép volt, de ennyi volt, feladja a harcot?

Varga István: Nem mondhatom, hogy nem, ebben persze a gyógyszereknek is szerepe van. Egyszer felhívtam egy német barátomat, s mondtam neki, hogy kész, nem csinálom tovább. Ő azt válaszolta, hogy azt csak egyszer tudod megtenni, mármint az öngyilkosságot. Ez akkor hatott, nem lehet öngyilkos az ember, nem adhatja fel a harcot, nem teheti meg azt a szeretteivel, hogy küzdelem nélkül hagyja itt őket. Ráadásul én mindig olyan ember voltam, aki ha a fejébe vett valamit, azt végig is vitte.

Dehir.hu: Gondolom, egy ilyen betegség anyagilag is megterhelő?

Varga István: Persze, az ember nem tud pénzt keresni, miközben a kiadásai többszörösére nőnek. Volt olyan hónap, amikor 300 ezer forintba került a gyógyszer. Szerencsére kaptam segítséget. Michael Wiederer, az Európai Kézilabda Szövetség főtitkára és Andorka Sándor, a szövetség versenybizottságának tagja is a segítségemre sietett. Ha ők nem lennének, talán már nem élnék.

Dehir.hu: Az orvosok és a család mellett volt még valaki vagy valami, ami segített?

Varga István: Igen, egy barátom közvetítésével rátaláltam egy lélekgyógyászra, akinek a közvetítésével nagy örömmel fordultam a Jóistenhez, hogy segítsen rajtam. Természetesen nem azt mondom, hogy az emberi, orvosi segítséget mellőzni lehet, ez felelőtlenség is lenne, de ha már az orvos azt mondja, hogy legfeljebb hat hónapja van az embernek, akkor mégis kihez forduljon?! Meggyőződésem, hogy a Jósiten is segítette a gyógyulásomat. A kemoterápia után például kaptam egy gyógyszert egy teljes hónapra, s kértem a Jóistent, hogy az hasson. Az első szemet vettem be, és aznap este tudtam aludni, hat hónap után először. Azóta minden este alszom.

Túlélte saját „halálát”

Dehir.hu: Mindig is hitt Istenben, vagy a betegség tette hívő emberré?

Varga István: Én még a legvadabb időkben, a kommunizmusban is mindenkinek azt mondtam, hogy van odafenn valaki, aki mindent irányít, s akit én a Jóistennek nevezek, nevezzétek ti bárhogy.

Dehir.hu: Találkozott azóta a német főorvossal, aki egykoron azt mondta, hat hónapja van?

Varga István: Igen, pontosan hat hónappal a diagnózis után magam vezettem ki Németországba. Amikor mentem fel a kórház lépcsőin, az ápolók is csodálkoztak, egyikük szó szerint nekitolt egy beteget a falnak, annyira elbambult. A főorvos úr is rettentően meglepődött, de persze nagyon örült.

Dehir.hu: Most tünetmentes?

Varga István: Az egyik tüdőmről a több száz daganat eltűnt mind egy szálig, a másik tüdőmön vannak még érelzáródások, melyekről – hogy azok élő vagy halott szövetek – még vitatkoznak az orvosok. Pár hónapja még mindenhol a lakásban oxigénpalackok voltak, a nap nagy részében maszkot viseltem, s állandóan folyadék képződött a tüdőmben. Ma már nem kell maszk, nincs folyadék, és kerékpárral tekerek akár tizenöt kilométert is. Jól vagyok.

Dehir.hu: Újjászületett? Megváltoztatta a betegség?

Varga István: Azt hiszem, igen. Tudja, amellett, hogy rengeteg szeretetet kaptam és kapok ma is az emberektől, voltak irigyeim is, hiszen egy irigylésre méltó karrierem volt. Arra azonban rájöttem, hogy ha a rosszakaróimra is szeretettel gondolok, legyőzöm a rosszindulatot, a gonoszságot.

Dehir.hu: Mit tanácsol azoknak az embereknek, akikkel közli az orvosuk, hogy rákosak?

Varga István: Azt hiszem, ha végigolvasták ezt az interjút, amellé nem kell tanács. Ugyan el kell fogadnunk azt a sorsot, amit a Jóisten ránk mért, de ha az ember őszintén fordul segítségért hozzá, akkor segíteni fog. Nézzen rám, ahhoz képest, hogy már egy éve meg kellett volna halnom, egész jól nézek ki!

Rituper Tamás | rituper.tamas@dehir.hu

(Forrás: Dehir.hu 2013. május 17.)