Nagyon szerette, hogy rajong érte a közönség, de meg is tett minden tőle telhetőt ezért a szeretetért.

A válogatottságtól 1978. november 12-én búcsúzott hivatalosan, de másnap még játszott egy meccset. Fotó: Iklódy János

Neve fogalom még ma is, országon belül és határon kívül, aki egyszer látta játszani, vagy a civil életben kapcsolatba került vele, életre szóló élményt kaphatott tőle. A Debreceni Dózsa legendás bajnokcsapatának mérkőzéseire kijáró tízezrek és a lila-fehérek menetelését más módon figyelemmel követők páratlan elhajlásos szabaddobásaira; fifikás, sokszor szemtelen heteseire; olykor indulatos, mindent elsöprő győzniakarására és a felejthetetlen bajnokicím-ünneplésre emlékeznek vele kapcsolatban. A világválogatott kézilabdás, Varga István, mindenki Varga Pistája nem csak korának egyik legnagyobb magyar sportolója, hanem egyik legszínesebb egyénisége is volt. Rá emlékezve villantunk fel ebből néhány színt az őt legjobban ismerők segítségével.

Sárközi László,, a D. Dózsa egykori válogatott szélsője: Pistával én játszottam legtöbbet egy csapatban, hét-hét évet a Honvédban és a Debreceni Dózsában. Egy történetet őrzök róla, ami a hatvanas évek közepén játszódott le, akkor én még ifista voltam a Honvédban. A világsztárokból álló felnőtt csapat családostól a Balaton mellett, Bélatelepen nyaralt, amikor a szokásos napi laza edzés közben a katonaidejét töltő Pista odament Dékán Rezső edzőhöz, hogy szeretne a Honvédban játszani. Meglepő kérés volt, de a szakvezető nem zárkózott el tőle, így a foglalkozás végén a tartalékkapust, Tószegit beállította két fa közé, Pistának meg adtak öt labdát, próbálja ki magát. Persze öt gólt lőtt, de olyanokat, hogy Totya csak nézte, a labdákat pedig fél óráig keresgélték a közeli nádasban. Valahogy így kezdődött a honvédos pályafutása.
A folytatás sem volt akármilyen, ugyanis két Honvéd-játékos egy BEK-meccs után kint maradt Svájcban, így Pista cserejátékosból kezdő lett egy dán csapat ellen, amelyben a néhány hónappal korábban a világ legjobbjának választott kapus védett. Ennek ellenére kilenc gólt szedett be Vargától, s valószínűleg védeni is elfelejett, annyira ámulatba ejtette ennek az ismeret­len magyarnak a gazdag lövőskálája.
Ám, nem csak ebben volt kivételes képességű, hanem gyorsaságban is, mert engem ugyan az élvonal leggyorsabb játékosának tartottak, de egy embert, őt sosem tudtam megverni, azaz atlétának is kiváló lett volna, s ha esetleg a gerelyhajítást választja, abban is válogatott lett volna.

Veres László vállalkozó, egykori Dózsa drukker: Szerencsésnek tartom magam, hogy a kezdeti időkben barátja lehettem Pistának, akivel a mérkőzéseken kívül a tatai edzőtáborban találkoztam többször, mivel ifjúsági válogatott vívó voltam. Sokszor lógtunk, csajoztunk együtt, volt, hogy randevúztam egy kézilabdás lánnyal az edzőtáborban, s mikor Pista ezt látta, oda­ment a pulthoz, és kifizette helyettem a számlát. Emlékszem, bivalyerős volt, fél kézzel felemelt, pedig 72 kiló voltam. Máskor egy sárga Audival száguldoztunk Tatán, mert mindig szerette, ha felfigyelnek rá.
Sok érdekes történetet őrzök azokból az időkből, de az egyik legemlékezetesebb mégis egy mérkőzéshez kapcsolódik. A Fradi népligeti pályáján játszott a Dózsa, ami egy lila-fehér csapat szurkolóinak már akkor sem volt életbiztosítás. Ráadásul mindössze ketten kísértük el a fiúkat Diós Imi barátommal. Süvi (Süvölős Mihály) dobott egy gyönyörű gólt, mi meg magunkról megfeledkezve talpra ugrottunk ünnepelni a sok elvakult zöld-fehér drukker között, amit nagyon rosszul viseltek a fradisták. A mozgolódást látva Pista átugrott a korláton, odarohant, hogy életveszélyesen megfenyegesse azt, aki kezet mer ránk emelni. Az sem érdekelte, hogy ezért a bíró kiállította.

Szabó József, a DVSC egykori kapusa: Néhány évvel korábban sokszor találkoztam Pistával a piacon, ilyenkor sosem mentünk el egymás mellett anélkül, hogy ne váltottunk volna néhány szót. Mindig jutott ideje egy kis nosztalgiázásra a két sportágról, hiszen mi annak idején látogattuk egymás mérkőzéseit. Vasárnap délőttönként az ő sikereikből merítettünk erőt a délutáni találkozónkra, ha itthon játszottunk, ők meg már felszabadultan örülhettek a mi esetleges győzelmeinknek. Abban az időben egyébként többféle sporteseményre is rendszeresen ellátogattunk, mi sportolók jól ismertük egymást, mert akkor ez fontos volt nekünk. Mint, ahogyan a debreceni, hajdú-bihari embereknek valami nagy siker, amit, ha mi futballisták már nem tudtunk nekik szállítani, megkapták a kézilabdásoktól – ebben állt a Dózsa hallatlan nagy népszerűsége. De az a fantasztikus győzniakarás, amit Varga Pista vezérletével a kézisektől láttunk, bennünket is doppingolt, akárcsak a szurkolókat, akik egyaránt jártak a Mikes Kelemen utcai kisstadionba és a Vágóhíd utcai pályára is. Pista tett annyit a sikerekért, hogy el lehetett nézni neki az esetleges rigolyáit is.

Süvöltős Mihály, a D. Dózsa kapitánya: Annyi mindent leírtak már Pistáról, hogy nehéz olyanra emlékezni, ami nem jelent volna már meg. Számomra örökre emlékezetes marad az mérkőzés, melyen a világ akkori egyik legjobbjának számító román válogatott ellen játszottunk. Annak a Penunak dobott Pista hetest, aki akkor szintén az egyik legjobb volt a világon. Mivel iszonyatos erősen megtudta szorítani a labdát, hogy szinte belemélyedt az ujja, arra is képes volt, hogy az első lövésnek imitált mozdulattal szinte a bokájáig levigye, ám ilyenkor a kapusok már önkéntelenül is mozdulnak. Így tett a román is, szó­szerint a fenekére huppant, ezek után Pistának már csak be kellett ívelni a játékszert fölötte. Ez azért nem maradt megtorlatlanul, mert a románok erős embere Licu „megbüntette” a Penut földig alázó magyart. Később aztán ez a feledésbe merült, hiszen a két válogatott nagyon jó kapcsolatot ápolt, amit megkoronázott a montreáli olimpán szerepelt két együttes bukaresti emlékmérkőzése 1996-ban, mely alkalomból még Iliescu államelnök is fogadott bennünket. Ebben Pistának is volt szerepe, mint az európai szövetség tisztségviselőjének, de az egészet a román Gatu szervezte. Hogy mekkora respektünk volt, mutatja, a Bukarestben lejátszott találkozó előtt csendben állva hallgatta a hatezer ember a himnuszunk, amire azért ritkán akad példa.

Fotó: HBN

Ökrös István, a D. Dózsa bajnokcsapatának az edzője: Kivételes képességű játékos volt, nagyon nagy lehetőségeket adtak számára az adottságai, amivel aztán élt is Pista. A mindenáron győzniakarás, a küzdőképesség a többieket is jellemezte a bajnokcsapatban, valemennyiüknek megvolt a motiváltsága is, jó versenyzőtípusúak voltak, Varga az adottságaival és a határozottságával tudott föléjük nőni. A debreceni kötődésű játékosok is nagyszerű alapokat kaptak az Építőkben Molnár Jánostól, a DVSC-ben Nagy Jenő bácsitól, de Sárközi Laci és Varga Pista nélkül nem tudtunk volna a csúcsra jutni.
Nemrégen ünnepeltük a bajnoki cím megszerzésének 39. évfordulóját, ahol Pistára is nagyon számítottunk, de előtte kaptuk a hírt, hogy hirtelen rosszabbra fordult az állapota, ami aztán visszafordíthatatlanná vált. Az idő könyörtelenül halad, azt látom, hogy a köztünk lévő 5-6 éves korkülönbségek egyre jobban kiegyenlítődnek, hozzám „öregszik” a csapat.

Komáromi Ákos, a DVSC női kézilabdacsapatának egykori edzője: Pistáról egy olyan emlék jut eszembe, ami még dunaújvárosi edzőségem utolsó szakaszában, 1981-ben történt. Ő akkor egy rövid ideig a Budapesti Spartacusban játszott, így összetalálkoztunk velük is az NB I-ben, amire borzasztóan készültünk. Nagyon sok Dó­zsa meccset láttam a pályán, jól ismertem klasszisát, a félelmetes szabaddobásait, így meg is találtuk rá a megfelelő ellenszert. Igen ám, de közben elfeledkeztünk a többiekről, akik közül egy Molnár Gyula nevű nagyon megszórt bennünket, és el is vesztettük a mérkőzést. Ám a tanulságot, hogy nem elég egyetlen emberre koncentrálni, még ha az világklasszis is, egy életre megjegyeztem.
S, hogy ne csak a szakmai oldalát említsem, azt sem felejtem el, amikor a DVSC-vel Volgográdba utaztunk katonai repülővel, és Kijevben megálltunk, elég sokat kellett várnunk. Pista, aki már valószínűleg az EHF tisztségviselőjeként is jött velünk, félmeztelenre vetkőzve elkezdett hógolyózni, mi meg csak néztük nagykabátban dideregve ezt a bohém embert.

Szentgyörgyi János, a Napló egykori sportrovatvezetője: Nagyon jó barátok voltunk, ami különösen az elmúlt tíz évben fűződött szorosabb­ra. Sok jóban és rosszban voltunk együtt és segítettük egymást. Pista nem csak pályán volt tele érzelmekkel, hanem azon kívül is, nagyon finom lelki világú ember volt, miközben kifelé egy robosztus markáns egyéniségnek látszott. A lelke mélyén pedig egy szeretetre méltó nagy gyerek lakozott benne.
Kivételes képességű, klasszis játékos volt, akinek az egyik legnagyobb szívfájdalmat az jelentette, hogy 1976-ban nem lehetett olimpiai bajnok csapattársával, Süvöltős Misivel. Mert az akkori válogatott Montreálban esélyes lett volna az aranyéremre, de – így utólag már elmondható – Pista korábbi edzője, Faludi Mihály szövetségi kapitány eltaktikázta a meccseket éppen a két debreceni rovására.
Ami még kivételes volt Pistában az az adottsága, amivel igazi showman tudott lenni, mindig pontosan tudta, mit vár a közönség, s annak rendre meg is felelt, ami a kölcsönös szeretet alapját jelentette. Az emberek a '70-es években sikerre vágytak, amit a rend­szer, a politikai rend nem adott meg nekik, így a sportban, adott esetben a kézilabdában találták meg, s ebben játszott főszerepet Varga Pista a csapattársaival.

Iklódy János, a Napló egykori fotóriportere: Az első, ami még ma is eszembe jut Varga Pistáról, hogy egy nagyon jó alakú, jó svádájú, magyaros arcú sportolót ismertem meg benne első találkozásunkkor, ami a strandon történt. Később nagyon jó barátok lettünk, sok időt töltöttünk együtt, vele mindig jól telt az idő, nagyon sok humoros történetet éltünk át együtt és hallottam róla másoktól is. Az egyik ilyen volt, amikor 1979-ben a Fradi ellen a Magyar Köztársasági Kupában itthon győzött a Dózsa kilenc góllal, és Pesten játszottuk a visszavágót. A nagy előny birtokában a debreceniek kényelmeskedtek, és a vérszemet kapó Fradi a 47. percben egálra hozta az összesített állást. Ezt én nem bírtam idegekkel és a labdafogó hálóba vágtam a gépemet. Erre odajött Pista és azt mondta: ne idegeskedj, a végén még nem leszek benne a holnapi újságban. Aztán dobott két gólt, amivel bebiztosította a kupagyőzelmüket.
Van egy másik rá jellemző történetem is. Szófiában meccselt egy sötét, lovardaszerű csarnokban a Dózsa, és egy alkalommal Gottdiener Lacit egyszerűen leütötték a bolgárok, de a bíró ki sem állította a vétkest. A legközelebbi szabaddobásnál Pista azonban büntetett, a kapu helyett azt a játékost találta úgy telibe, hogy ös­szecsuklott, mint egy colostok. Igazi csibész volt, de ugyanakkor nagyon érző ember és jó barát, akit mindenhol szerettek, ahol megjelent. Legjobban úgy jellemezhető: irigyelték a férfiak és imádták a nők.

A nagy nap, amiért élt

Honvéd otthonában dőlt el a bajnoki cím, ahová a mi szurkolóinkat be sem akarták engedni, mert a Tüzér utcában annyi drukkert még nem nagyon láttak. Végül a tévériporter, Szőnyi János járt közbe az érdekükben, így kiszurkolhatták a helyszínen a győzelmet. A 22–21-re megnyert mérkőzésről a csapat busszal jött haza, de úgy döntöttünk, kimegyünk az állomásra fogadni azt a kétezer embert, aki elkísért bennünket a fővárosba és kiszurkolta a bajnoki címet.
Befutott a vonat, s ami azután következett az szinte leírhatatlan. Egy pillanat alatt a szurkolók vállán találtuk magunkat, akik a belvárosig hoztak bennünket, engem viszont nem tettek le, hanem bevittek a Gambrinusz közbe. Ott három rozoga asztalt egymásra állítottak, úgy kellett szólnom hozzájuk. Nem féltem, mert, ha leestem volna, rájuk esek, azaz elkaptak volna. Aztán megkezdődött a kérdés-felelet: elmész Debrecenből Pista? Nem – mondtam, erre elkezdték skandálni: „Nem megy el a Pista, nem megy el a Pista!” Később a Kossuth utca sarkán 22-szer feldobtak a levegőbe, mert annyi gólt dobtunk a sorsdöntő meccsen. Aztán levittek a Kinizsi Sörözőbe, majd fel, és elindultak velem a kisstadionba, úgy, hogy egy percre le nem tettek a vállukról. Közben elhagytuk a papucsom, aztán meglett, s ezt is rigmusba foglalták. Végül egy presszóban váltam el tőlük, de azt napot nem cserélném el semmilyen más eseménnyel – mesélte 70. születésnapján szerkesztőségünkben.

Égerházi Péter Haon.hu 2014.12.17. http://www.haon.hu/elment-de-a-legenda-velunk-marad/2723004