A Tízparancsolattól a Szeretethimnuszig
Etikai tanítás az ókeresztény
korban
Június 24., csütörtök
elnök: Baán István
10.00 elnöki megnyitó
10.15 Simon Róbertné Pesthy Monika: Ábrahám lelkiismerete
10.45 Adamik Tamás: A János-evangélium prológusának etikai vonatkozásai
11.15-11.45 kávészünet
11.45 Boudewijn Dehandschutter: „Blessed are those who are persecuted...” (Matthew
5,11) – Early Christian ’ethics’ about martyrdom
12.30 Ötvös Csaba: „A törvény a fa volt.” A Paradicsom fái és az ítélet
értelmezése néhány nag hammadi traktátusban
13.00 ebéd
elnök: Adamik Tamás
14.30 Baán István: Órigenész a Tízparancsolatról
15.00 Németh Béla Elek: Elmarasztalás és elfogadás dialektikája Minucius
Felix Octaviusában
15.30 Pataki Elvira: Nomoi agraphoi physeós – Etika és etológia Nagy
Szent Vazul Hexaémeronjában
16.00 kávészünet
16.30 Boros István: Aszkézis mint gyakorlati metafizika – Nüsszai Szent
Gergely erénytana
17.00 Kendeffy Gábor: Krisztuskép és etika Lactantiusnál
17.30 Csizmár Oszkár: Lerinumi Szent Vince és a szemipelagiánusok létezése
18.00 Simon Róbert: A „Ne ölj!” parancsolatától a bellum sacrumig
19.00 vacsora (asztali zenével)
Június 25., péntek
elnök: Orosz Atanáz
9.00 Bugár István: „Dominus legem dat.” Quam et cui?
9.30 Nagy Levente: A kígyó, a legnyomorultabb ember és az állhatatosság
erénye – egy ságvári ókeresztény ládikaveret értelmezési problémái
10.00 Heidl György: A csodatévő bot: Mózes, Krisztus, Péter
10.30-11.00 kávészünet
11.00 Moreno Morani: De la loi naturelle des payens aux Commandements des
chrétiens: quelques réflexions linguistiques
11.45 Tóth Péter: Szentéletrajz szent nélkül, avagy a narratív etikai
tanítás – Szent Márton görög életrajza
12.15 Kriza Ágnes: Az ószövetségi képtilalom testi parancsolatától az
ikontisztelet lelki törvényéig – etikai megfontolások a 16. századi orosz
képteológiában
13.00 ebéd
elnök: Heidl György
15.00 Perendy László: Theophilosz hiányos Dekalógusa. Antiokhia püspökének
Törvénye
15.30 Pecsuk Ottó: Etikai hangsúlyeltolódások Pál leveleiben és a pásztori
levelekben
16.00 Geréby György: A „házirendek” problémái
16.30-17.00 kávészünet
17.00 tisztújító közgyűlés
19.00 Vacsora
a kecskeméti Bozsó-gyűjtemény szakrális részlegének megtekintése
Június 26., szombat
elnök: Tóth Péter
9.00 Somos Róbert: A platóni Államférfi mítosza Alexandriai
Kelemennél
9.30 Akijama Manabu János: Hallgatás és megszólalás Alexandriai Kelemennél
10.00 Vassányi Miklós: A törvénytől az istenszeretetig: a misztika etikája
Hitvalló Maximosz Ambiguáiban
10.30-11.00 kávészünet
11.00 Orosz Atanáz: A zarándokzsoltárok etikai értelmezése
11.30 Németh Csaba: Mózes a felhőben – latin olvasatok
12.00 elnöki zárszó
13.00 ebéd
REZÜMÉK
AKIJAMA Manabu János
Hallgatás és megszólalás Alexandriai Kelemennél
A „Buzdítás a görögökhöz”(Protreptikosz) 10. fejezetében ad Alexandriai
Kelemen teológiai értelmezést Zakariás Sz. Lukács evangéliumában (Lk
1,20; Pro. 10,21) szereplő hallgatásának jelentőségéről. Kelemen szerint
Zakariás Krisztusnak a jövendő előhírnökét várva magától maradt néma,
hogy az Ige, az igazság fénye, jó hírré válva, megoldja önmagának a
szótlanságát. Úgy tűnik, Kelemen ilyen értelmű magyarázata annak a
fontosságára utal, hogy hallgassuk az Igét. Ilyen teológiát találhatunk
Kelemen főművében, a „Szőttes”(Sztrómateisz)-ben is. E mű végi részében
rajzolja meg Kelemen a tökéletes filozófusnak, „bölcs”-nek az eszményi
képét. Kelemen véleménye szerint az igaz „bölcs” él magával az Igével (Str.
7,10,55,1), megfogadva, hogy hallgat és odafigyel a Szentírásra, az
Isten Igéjére (Str. 6,12,102,2). Ezért Kelemennek Zakariás némaságára
vonatkozó értelmezése alapján azt mondhatnánk, hogy addig az Ige
érkezését kell várnunk, amíg az Ige maga válik az igénkké.
Bugár M. István
„Dominus legem dat.” Quam et cui?
Az előadás témája a konstantini kor egyik kedvelt ábrázolásának, a „traditio
legis” színnek története, és a mögötte álló esetleges teológiai
megfontolások. Meglátásom szerint összefüggés van az ábrázolás
elterjedése és azon tény között, hogy a császári megnyilatkozásokban a
keresztény törvény fogalma hangsúlyosan és többször megjelenik.
Geréby György
A "házirendek" problémai
A páli korpusznak a keresztény viselkedésre vontakozó instrukcióit
Martin Dibelius gyűjtötte össze, illetve tematizálta 1912-es
kommentárjában. A technikai nevükön "Haustafel" problémaként tárgyalt,
parainéziseket tartalmazó szövegek mindenekelőtt Kol 3,18-4,1; Ef
5,22-6,9; 1Pét 2,18-3,7; valamint ide számítható még Tit 2,1-10; és 1Tim
2,8-15; 6,1-2. Az előadásban J.P. Hering 2007-es monográfiája kapcsán
fogom vizsgálni e gyakorlati etikai, illetve viselkedési tanácsok
összefüggéseit, viszonyukat a korabeli hellén filozófiai etikához,
illetve a kérdéskör historiográfiai tanulságait. A "házirendek" alapvető
kérdése, hogy biblikus/zsidó eredetű, vagy idegen elemekről, azaz a
hellenisztikus etika (ún. "neopitagóreus moralizálás") beemeléséről
van-e szó? Az eredet irodalmi kérdése mellett vajon milyen teoretikus
sajátosságai vannak e keresztény praktikus kateketikai tanácsoknak? A
különféle elemzési stratégiák bemutatása után röviden szeretnék kitérni
arra, hogy milyen teológiai implikációi lehetségesek a társadalom
intézményeire, illetve ezek működésére vonatkozó tanácsoknak, amelyek
véleményem szerint a káosz és a rend közötti feszültség sajátos
keresztény értelmezése (az eredeti értelemben vett hierarchia) felé
mutatnak.
György Geréby (CEU)
Gábor Kendeffy
Ethic and Christology and in Lactantius’Divine Institutes
According to Lactantius’ account of the so called “two ways” in book 6
of the Diviine Intsitutes, one of the leaders (or guides) (dux) is God,
the other is the Devil. It follows from the analysis of the
Christological passages of book 4 and the texts regarding the doctrine
of the two ways that the dux on the good way is eminently the incarnate
Son of God, whose “leadership” consists in the fact that, by suffering
all torture that a pious person could conceivably endure, This
conclusion has great importance for interpreting Lactantius’ doctrine of
the two ways. In the light of book 6 only, one has the impression that
the mechanism of the two ways is in the service of a gigantic deceit of
God, the purpose of which seems to be to maximize crimes rather than
advance conversion. This impression is in contradiction with the fact
that Lactantius himself reports with great enthusiasm on the increasing
number of conversions in his age. The lesson of the Christological
passages of book 4 might modify the first impression and resolve the
contradiction.
Heidl György:
A "varázspálca": Mózes, Jézus, Péter
Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit jelent Jézus
Krisztus kezében a csodatévő bot a korai keresztény képi ábrázolásokon,
különös tekintettel a római szarkofágokra. A témának komoly irodalma
van,
amelyen belül talán a legnagyobb hatású az ún. mágus-elmélet. Amellett
fogok érvelni, hogy a lehetséges magyarázatokat a korai keresztény képi
ábrázolások sajátosságainak figyelembe vételével (tipológia,
szimbolizmus,
keresztrefeszítés-ábrázolások kerülése) elsősorban a misztagógikus
szövegekben kell keresnünk. Különösen fontos és megvilágító erejű
megjegyzéseket olvashatunk Szent Ambrus De sacramentis és De mysteriis
c.
munkáiban.
Kriza Ágnes
Az ószövetségi képtilalom testi parancsolatától az ikontisztelet lelki
törvényéig. Etikai megfontolások a 16. századi orosz képteológiában.
A 16. századi orosz teológia egyik kiemelkedő alakja a hészükhaszta
szellemiségű Artyemij sztarec. A litván területeken kibontakozó
antitrinitárius és képtagadó protestantizmusra válaszul levelek sorában
fejtette ki számos egyéni vonással rendelkező képteológiáját. Az
ószövetséget előnyben részesítő eretnekekkel szembeni polémiáját a Római
levél szembeállítására alapozta, vagyis a lélekben kiskorúaknak szánt
testi törvény és a Krisztusban nagykorúak lelki törvényének ellentétére.
Ebben az olvasatban maguk a képtagadók válnak igazi bálványimádókká,
akik a Krisztus megtestesülése után láthatóvá vált Isten ikonját
megszentségtelenítve magát az ősképet, vagyis Krisztust gyalázzák. Ezen
a ponton azonban Artyemij nem a bizánci képvédőkhöz, hanem Areopagita
Dénes szimbólum-elméletéhez fordul, a szimbólum ugyanis elrejti, s így
megóvja az isteni misztériumot a lélekben gyermekek, vagyis a korabeli
képromboló eretnekek elől, miközben azonban egyszerre fel is tárja az
igazságot. Az előadás a patrisztikus teológia egy érdekes orosz
recepcióját mutatja be.
Moreno Morani
De la lois naturelle des payens aux Commandements des chrétiens: quelque
reflexion linguistique.
Le mot que la traduction grecque de la Bible utilise pour indiquer les
commandements que le peuple d'Israël a reçu de la main de Dieu est
entolé, qui en général correspond au mot mitsvā de l’hébreu. L'histoire
de ce terme a des aspects intéressants: soit dans la langue littéraire
de la tradition païenne soit dans la langue populaire, que nous
connaissons à travers les papyrus, entolé est utilisé pour indiquer des
ordres et des règles qui viennent d’une autorité supérieure, mais il est
rarement utilisée pour indiquer des ordres donnés par une divinité. En
outre, l'utilisation du pluriel entolaí est très rare. Ainsi,
l'utilisation de entolé et son usage au pluriel (entolaí) pour indiquer
les commandements de Dieu peut être considérée comme une innovation de
la Septante. Le Nouveau Testament reprend ce mot: dans les paroles de
Jésus les entolaì de Dieu sont opposées à la tradition des hommes (Marc
7, 3), et Jésus ajoute en même temps une nouvelle entolé (Jn 13, 34), «vous
aimer les uns les autres; comme je vous ai aimés, aimez-vous les uns les
autres». Comme il ressort aussi des paroles de Jésus dans un autre
passage (Mt 22, 40), les entolaí sont la traduction spécifique de la loi
(nomos, Tōrā en hébreu) dans l'expérience humaine. Au point de vue soi
sémantique soit culturelle il y a donc un lien très étroit entre les
Commandements et la loi (entolé et nomos), et l’obéissance à la loi est
une partie intégrante de l'alliance que Dieu a faite avec le peuple qui
a élu: obéir à la loi n'est pas un devoir moral, mais la manière de
vivre et de se rapporter à Dieu pour l'homme qui appartient à ce peuple.
Ici nous trouvons l'une des différences les plus remarquables et nettes
entre la tradition judéo-chrétienne et la tradition greco-romaine
païenne. Même chez les grecs et les romains on reconnaît, déjà dans les
textes les plus anciens, l’existence d'une loi morale supérieure et on
sait que cette loi a une valeur universelle et a une garantie par les
dieux: la loi de la cité doit se conformer à cette loi éternelle, et
l'homme grec est même prêt à mourir pour elle, comme c'est le cas
d'Antigone dans la tragédie de Sophocle. Seul l'homme qui suit cette
lois peut aspirer au bonheur: suivre la loi morale signifie vivre selon
la nature même de l’homme (physis): le bon usage de la raison humaine
s’identifie avec cette loi. Mais l'homme doit utiliser la raison et
chercher dans les profondeurs de sa conscience pour retrouver cette loi.
Dans certaines traditions, la tâche de donner des lois aux hommes a été
donnée aux grands hommes du mythe, tels que Minos, ou bien à des
personnages renommés pour leur prudence et leur sagesse: selon quelques
traditions, certains d'entre eux se rendaient aux sanctuaires des dieux
et allaient à consulter les oracles pour demander aux dieux d'être
éclairé. Mais c’est toujours l’initiative de l'homme qui détermine la
formation de lois dont le caractère saint et intangible est bien reconnu,
mais qui sont également imposées comme un devoir moral et une obligation
pour les hommes.
Németh Béla Elek:
Az elmarasztalás és az elfogadás dialektikája Minucius Felix
Octaviusában
Martialis epigrammája (XII, 80.) frappánsan ragadja meg az etika itt
adott kérdését:
Ne laudet dignos, laudat Callistratus omnes.
Cui malus est nemo, quis bonus esse potest.
Más helyzetben van persze a princepsek költői kiszolgálója, mint a
kereszténységével magát veszélyeknek kitevő Minucius Felix és művének
főszereplője, Octavius. Kereszténynek szeretnie kell ellenségeit is,
csakhogy ez a görög fogalomvilágból eredő cselekvő szeretet. Tenni pedig
csak úgy tudok ellenségemért, ha beleavatkozom a dolgaiba, nem hagyom rá
tévelygéseit. A mindenkit csak dicsérők nem teljesítik a szeretet
parancsát. Caecilius csak sértődjön meg a bírálatra, a végén javára
válik. Minucius Felix művészi eszközökkel Szent Pál nyomán teszi vonzóvá
a folyamatot.
Németh Csaba
"Jean Hardouin és a nyomtatás előtti teológiai irodalom kérdése.
Történeti-módszertani esetvázlat"
A 18. század hajnalán a filológus Jean Hardouin SJ (1647-1729), a
zsinati akták és Plinius szövegkiadója felfedezi, hogy a Szent
Ágostonként ismert szerző kegyelemtani nézetei
nem egyeztethetőek össze a korabeli Katolikus Egyház vonatkozó
tanításaival. Ő azonban ebből nem azt a mai kutatók számára evidens
következtetést vonja le, hogy az ágostoni életműnek több, egymástól
élesen eltérő korszaka volt (ami természetesen azt is előfeltételezi,
hogy Ágoston valóban létezett), hanem azt, hogy ezek hamisítványok,
direkt és tudatosan gyártott munkák... és ugyanígy belepiszkáltak az
általa kiadott zsinati aktákba, a patrisztikus és skolasztikus irodalom
kompletten hamisítvány, amit a 13. szdban írtak, és a klasszikus gör-róm.
irodalom jó 95% is az. Filológiai alapú összeesküvés-elmélet ez a 17-18.
szdból, ami a kései Ágoston olvasásával indul és az egész teológiai
irodalom diszkreditálásával jár, miközben a szerző katolikus és
filológus, és a protestánsokat ugyanúgy ateistának tartja, mint a
karteziánusokat.
Orosz Atanáz
A zarándokzsoltárok etikai értelmezése
A 15 zarándokének, illetve görögösen „lépcsőének” (anabathmoi)
patrisztikus magyarázatának első korszaka Caesareai Euszebiosszal és
Aranyszájú Szent Jánossal csúcsosodott. Ez utóbbi a zsoltárokat is
mindig úgy akarta magyarázni, hogy hallgatói az ószövetségi igazakhoz és
az Úr tanítványaiéhoz hasonló erényeket mutassanak fel.
Az egyházatyák nyelvezete azonban a második évezredben már nem mindenki
számára volt érthető. Ezért is tett igen nagy szolgálatot honfitársainak
Nikodémosz Hagioritész, aki a szent atyák munkáit összefoglalva máig is
érthető magyarázatot készített e „fölmeneteli énekekhez”.
Nikodémosz a korai patrisztikus kommentárokat összegző későbbi szerzők
közül a XII. századi Euthümiosz Zigabénoszt tartotta a legérthetőbbnek,
ezért az ő nyelvezetét frissítette föl kortársai számára, amikor
érthetőbb magyarázatot készített a zarándokénekekhez.
Pszeudo-Athanaszioszt és Euthümioszt követve vallja, hogy bár ezek a
zsoltárok eredetileg a babiloni fogságból való fölmenetelre vonatkoznak,
de az „anagógia” szerint a szenvedélyek rabságából vezetik föl Isten
igazi népét a mennyei Jeruzsálembe, mert ennek megfelelő életmód
lépcsőfokait készíti elő a hívekben.
Az Athosz-hegyi szerzetes zsoltármagyarázata az előző másfél évezred
termésének összeszerkesztését jelenti. Nemcsak az Aranyszájú homiliáit
idézi rendkívül sűrűn, hanem Caesareai Euszebioszt, Theodórétoszt, s a
kései Nikétász Sztéthatészt. Persze saját megjegyzéseit is odacsatolta
Euthümiosz magyarázatához, hogy az egyszerűbb felfogásúak is
megérthessék.
Ötvös Csaba
A törvény a fa volt.
Törvényértelmezés néhány nag hammadi traktátusban.
Az antik gnoszticizmus mitikus elbeszéléseinek visszatérő eleme az
ószövetségi paradicsomtörténet. A nag hammadi könytár traktátusai nem
rajzolnak egységes képet arról, hogy hogyan is értelmezték a paradicsomi
fákat, a bibliai bűnbeesést és annak következményeit, abban azonban
egyetértenek, hogy az evés nemcsak az ember, hanem az alkotó természetét
is leleplezte. Tervezett előadásomban ennek a kérdésnek a teremtői
alakra vonatkozó oldalát szeretném megvizsgálni, néhány nag hammadi
traktátus anyagát hívva segítségül. A középpontjában az ismeret fájáról
és a tilalomról írott biblikus történet értelmezései állnak. Ezek közül
most egyetlen példát említek. A címben idézett Fülöp evangélium a
paradicsomi történet negatív értékelésű hagyományát használja, amelyben
a tudás fájának két típusa is szerepel. Az első jellemzésére szolgál az
idézetben szereplő fa, amelyik megölte Ádámot – a kommentárok véleménye
szerint a Róm 7-től függ vagy annak reminiszcenciája lehet –, de
emellett létezik az is, amelyik életre kelti az embert.
Pataki Elvira
Nomoi agraphoi physeós.
Etika és etológia Nagy Szent Vazul Hexaémeronjában
Az egyházatya művei közül az utóbbi években különös hangsúllyal
került az érdeklődés előterébe a teremtéstörténethez 370-ben készült
homíliasorozat. Aktualitása jelentősen túllép a teológiai-filológiai
vizsgálódás körén: a Hexaémeron a világ keletkezésével, ember és
környezete viszonyával kapcsolatos legkülönbözőbb tanok és irányzatok (evolúcionizmus,
kreacionizmus, Intelligent Design) egyik meghatározó szövege. Az előadás
Vazul természettudományos kijelentéseinek sajátos erkölcsi applikációját
kívánja vizsgálni. Az allegorikus interpretációval szakító, a szentírási
füvet s halat valódi növénynek, állatnak tekintő (vö. Hex. 9, 1)
teológus számára az élőlények rendszere, felépítése, s mindenekelőtt
viselkedése a világban uralkodó rend, az arra vonatkozó hittételek
igazolásául szolgál. A vihart megérző tengeri sün, az elefánt különleges
csontozata egyaránt az isteni célszerűség és a Gondviselés bizonyítéka.
Ennél is fontosabb az etológiai megfigyelések közvetlen alkalmazása az
erkölcsi tanításban: a nagyböjti beszédek halászokból, pásztorokból,
földművesekből álló hallgatóságát Vazul az állatvilágból vett, az
evangéliumi parancsokhoz fűzött példákkal igyekszik eltántorítani a
bűntől.
Simon Róbert
A „ne ölj” parancsolattól a bellum sacrumig
Az előadás néhány csomópontra koncentrál a zsidóság és a kereszténység
számára alapvetőnek számító dekalóg egyik lényeges tilalma kapcsán.
Moses Mendelssohn annak idején lényeges különbséget tett a törvények (ez
az államiság által szervezett legalitás jegyében történik) és a vallási
parancsolatok között (ez sokak szerint etikai jellegű lenne).
Probléma gyanánt fogalmazzuk meg, hogy vajon a dekalóg szabályozásai
között a „ne ölj” tilalom az Ószövetség idején törvénynek vagy
parancsolatnak tekintendő-e, vagyis a szabályozás kazuisztikus-e vagy
apodiktikus? Ehhez érdemes a héber teminusokat (razah, harag) is
szemügyre venni: A korai kereszténység számára, tudjuk, mérvadónak
számító dekalóg, ám különösen a „ne ölj” tilalom néhány évszázad alatt
óriási változásokon ment keresztül, ahogyan az a keresztes háborúk
koráig eljut a bellum sacrum gyakorlatáig. Ennek a folyamatnak néhány
állomását vesszük szemügyre, röviden összehasonlítva az iszlám dzsihád
szabályozásával.
Perendy László:
Theophilosz hiányos Dekalógusa
Antiokhia püspökének Törvénye
Autolükoszhoz írt művében Antiokhiai Theophilosz püspök két helyen is
felsorol parancsolatokat az Exodusban és a Deuteronómiumban találhatók
közül. Ő az első keresztény szerző, aki az evangéliumokat követően
részletesen idézi a Tízparancsolatot. Az ő értelmezésében ezek a
parancsok a kereszténység lényegét alkotják. Egyik tételes felsorolásban
sem találjuk azonban azt a kettőt (istenkáromlás és a szombat
megszegése), amelynek megsértésével éppen Jézust vádolják. Mi lehet
ennek a hiánynak az oka? Miért tekinti kifejezetten keresztény
törvénynek a Tízparancsolatot Theophilosz? Mit jelent számára a művében
gyakran szereplő nomosz kifejezés: isteni, természeti vagy tételes
emberi törvényt? A kérdéseknek különleges súlyt ad az a tény, hogy a
többi apologétától eltérően teológiájának középpontjában is elsősorban a
nomosz és nem a logosz fogalma áll.
Simon Róbertné Pesthy Monika
Ábrahám lelkiismerete
Az előadás a lelkiismeret problematikáját vizsgálja az Ószövetség egyik
legnehezebben értelmezhető helyéből kiindulva. Ter 22-ben Ábrahám azt a
parancsot kapja, hogy ölje meg a fiát, amit ő minden habozás és
ellenkezés nélkül kész teljesíteni. A tömör leírás nem közli velünk, mit
gondolt és érzett közben, ezt a hiányt a későbbi exegéták igyekeztek
pótolni. Azt próbáljuk megnézni, milyen motivációkat tulajdonítanak ezek
Ábrahámnak, felmerül-e egyáltalán annak a lehetősége, hogy Ábrahám
lelkiismerete fellázad a minden égi-földi törvénynek ellentmondó parancs
ellen, lesz-e Ábrahámból tragikus hős. A vizsgálatnál a Második Templom
korának zsidó hagyományát és a korai patrisztikus írásokat fogjuk
figyelembe venni.
Nagy Levente:
Kígyó, a legnyomorultabb ember és az állhatatosság erénye - egy ságvári
ókeresztény ládikaveret értelmezési problémái
A ságvári késő római belső erődhöz tartozó temető 54. számú sírjából
előkerült ókeresztény ládikaveret-töredék Lázár feltámasztását
ábrázolja. A lelet rövid ikonográfiai értékelését elvégző Kádár Zoltán
már korábban felfigyelt arra, hogy a holtat feltámasztó Krisztus egyik
kezében egy kígyó tekereg, ezért az ábrázolást a szinkretisztikus
Asklépios-Krisztus alakok közé sorolta. Előadásom kísérletet tesz az
előzetes kronológiai vizsgálatok szerint 4. század középső harmadára
keltezhető ábrázolás rövid kultúrtörténeti értékelésére, valamint a
ládikaveret helyének és jelentőségének meghatározására a pannoniai késő
római vallástörténet és ókeresztény egyháztörténet összefüggéseiben.
Somos Róbert:
A platóni Államférfi mítosza Alexandriai Kelemennél
Alexandriai Kelemen leghíresebb munkája, a Sztrómateisz hetedik
könyvében az Isten Fiú gondviselő működésének egyik legtömörebb
jellemzését találjuk (VII, 2, 5.). Előadásomban e szövegnek a Platón
Politicusában szereplő mitikus isteni kormányos figurájához kapcsolódó
vonatkozásaival szeretnék foglalkozni (272d-e). A Kelemennél felbukkanó
platóni eredetű kép központi közös eleme az isteni kormányos és a
periópé, az „őrhely”. A kelemeni kontextus egyértelműen utal a platóni
témára, ugyanakkor a keresztény szerző jelentősen átértelmezi magát a
metaforát is, és polémiája nem a platóni értelmezés ellen irányul. A
szöveghez írt kommentárjegyzetében Le Boulluec jelzi azt a sejtését,
miszerint Kelemen itt Numéniosz, a II. század második felében működő
platonista-püthagoreus filozófus interpretációját bírálja. Előadásomban
érvelni próbálok e hipotézis mellett, és egy további
Sztrómateisz-szöveghely (II, 20, 113-114) hátterében vélem fölfedezni
Numéniosz elmosódó alakját.
Tóth Péter
Szentéletrajz szent nélkül avagy a narratív etikai tanítás
Szent Márton görög életrajza
Tours-i Szent Márton Magyarország és Franciaország híres védőszentje,
azon 4. századi szentek közé tartozik, akikről igen részletes korabeli
információkkal rendelkezünk. Mártonról ugyanis Sulpicius nagyszabású
latin nyelvű életrajza mellett számos további forrás is beszámol. Az
azonban sokkal kevésbé ismeretes, hogy a latin nyelvű anyag mellett
Mártonnak fennmaradt egy igen terjedelmes görög nyelvű életrajza is,
amely kivonatos változatban, illetve ezek kivonatában átkerült a görög,
kopt s etióp liturgikus hagyományba is. Ez a legenda azonban furcsamódon
szinte alig mutat kapcsolatot a szent életének eddig ismert adataival, a
Sulpicius-féle szövegtől alaposan eltérő életrajz ugyanis ráadásul még
hét olyan csodát is elbeszél, amelyeknek semmi nyoma a nyugati
Márton-hagyományban.
Az előadás e furcsa „apokrif” Márton legendát teszi vizsgálat tárgyává,
s részletes forráselemzések segítségével igyekszik bebizonyítani, hogy a
szöveg nem más, mint egy etikai tanítás, amely az ideális püspökszent
életét, tetteit, szavait mutatja be – ám konkrét adatok hiányában
mindezt különböző narratívák egymásba fűzésével éri el, amelyeket
különböző, a szerkesztő által valamilyen szempontból Mártonhoz
kapcsolódó forrásokból kölcsönöz. Az előadásban ezt a narratív érvelési
technikát szeretném majd bemutatni.
Vassányi Miklós
A törvénytől az istenszeretetig: A misztika etikája Hitvalló Maximosz
Ambiguáiban.
Bár a „misztika etikája” nem tekinthető magától értetődő fogalomnak,
mégis van okunk ezt a kifejezést alkalmazni Maximosz
erkölcsteológiájának csúcsára. A két filozófiai főműből, a Ta-más-,
illetve János-Ambiguából ugyanis kiderül, hogy még a misztikus unió
állapotában sem vá-lik értelmezhetetlenné az ember mint etikus lény
fogalma.
A keresztény ember etikai fejlődése azonban a természeti törvény (φυσικὸς
νόμος) felisme-résével kezdődik. Az Isten létéről való tudását ekkor a
világ felépítéséből következteti ki. Az etikai fejlődés második fokán
már a Mózesnek adott írott törvény (γραπτὸς νόμος) parancsola-tainak
követése révén jut el tökéletesebb istenismeretre. Ezen a fokon
felismeri a természeti törvény és az írott törvény lényegi azonosságát
is.
A természeti és az írott törvénynek azonban egyaránt fölébe emelkedhet,
s hatókörü-kön kívülre kerülhet az etika misztikus stádiumában. A
hívőnek ekkor az Isten iránti szeretet révén megszűnik minden létezővel
való relációja (σχέσις), és minden érzéki, értelmi és észbeli működéstől
megszabadulva jut el a létfölötti Istenbe. E stádium fő etikai
jellemzője az akarat elnyugvása (ἠρεμία), amely azonban nem jelenti az
akarat mint képesség elvesztését.
E paradoxnak tűnő tézist szeretném értelmezni különösen a szakirodalom
által igen fontos teológiai traktátusnak tartott, igen hosszú 10.
ambiguum alapján
